Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet
Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.
Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.
Számomra a vers különlegessége, hogy a Levegő mint őselemnek-szimbólumnak az Élettel való kapcsolatát mutatja meg.
Az első versszak a belégzés, amelyre élettel telik meg a mellkas és az egész test. A jobb és bal tüdőfél, mint angyalszárnyak pezsdülnek fel.
A második versszak a kilégzés az "ezüstnyárfa" "rezgő lombjába, s így a lélegzetvétel ki-be áramlása, és maga a Levegő a végtelenhez kapcsol - s a végtelenhez kapcsolódás megtisztít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése