Beney Zsuzsa: Búcsú
A szavaknak hittem. Vagy a szavakban.
Abban, mi örökre kimondhatatlan,
de álcája, kitinváza a nyelv.
Forgószélben, mely tölcsér-üregében
teremti meg a formák ősvilágát.
A megtapinthatót. Az ujjbegyek
érzetének sűrű rengetegét, a
lombok résein és a levelek
selymén átszűrődő zöld színű napfényt.
A szín anyagát, a nem foghatót.
Az elviselhetetlenül kettős világot
fáj itthagynom. Nem a létet – a semmit.
Beney Zsuzsa a halála közeledtével írta Búcsú című versét.
Elsőre igen meglepőnek tűnnek az utolsó sorai, hogy "Nem a létet" fáj "itthagynia", hanem "a semmit". Mi is ez a semmi?
Az első sorokban ezt olvashatjuk:
"A szavaknak hittem. Vagy a szavakban.
Abban, mi örökre kimondhatatlan,
de álcája, kitinváza a nyelv."
Először, mintha a szavak erejére célozna, mely egyrészt a hangzásukból, csengésükből fakad, de, a "szavakban" belül ott van a még nagyobb erő, a kimondhatatlan megközelítésére; a nyelv - mint kitinváz - így erős szerkezetek létrehozására képes, amelyek a még magasabb, önmagukon túli léptékű tartalmat hordozni képesek.
A következő sorban olvasható forgószél örvénye az, amely a megfelelő, illő helyükre képes rendezni a szavakat, hogy azok megidézzék a "formák ősvilágát". A formába rendezés során válik a megfoghatatlan megtapinthatóvá. Így lehet meglátni a konkrét létezőkben megtestesülő teremtő őslényeget.
A versben a megfogható konkrétumok és az azon túli megfoghatatlan kettőssége jelenik meg, a jelenségek, mint "inkarnációk" így olyan kapuk, melyeken át a "formák" esszenciális "ősvilágára" tekinthetünk.
Mivel mindez - maga a létezés teljességének megtapasztalása - valójában kapu, így "Nem a létet" fáj itthagynia ebből a "kettős világból", hanem az azon túli "semmit", ami "érzet", de megfoghatatlan, a "lombok résein és a levelek / selymén átszűrődő zöld színű napfényt".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése