Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
A vers általában a széttörtségről, megtörtségről, "egésztelenségről" szól.
Az első versszakban a Hold csonkasága így a nem "egész-ségét", törtségét mutatja, ami ugyanakkor csak kevés fényt ad a világnak, az éj így még sötétebb.
Az éj "sivatag, néma", azaz kiüresedett, sivár, egyben lapos, amiben nincs különösebb kiemelkedés, a hangok szempontjából vett kiüresedése pedig az éj némaságában jelenik meg.
A külső (bár, belülről is kivetítődő) törtségre, kiüresedésre a belső szomorúság rezonál.
A második versszak a széthullás töredezettsége miatti erőtlenséget mutatja, így a láng is csak fel-fellobban, de nem képes izzó lobogássá válni. És a szerelem - bárki vagy bármi is legyen a célpontja, amely "elfoglalására" és befogadására, azzal való eggyé válásával, vagyis azzal együttesen a kettő egyetlen Egésszé válásával Teljesedhetne ki -, tehát a szerelem is csak szétforgácsolódott és erőtlen.
A harmadik versszakban jelenik meg a "rossz szekér", amely szintén szétesőben van. A rossz szekér zörgése mintha egy "jajszó" hangjai lennének, amely jellegtelen, így "félig csönd", de a csönd bármit megszülni képes mélységével mégsem rendelkezik, azaz "félig lárma". Az alkotást megszülni képes csöndet is széttöri, megakadályozza. Ez a "Félig mély csönd és félig lárma" jajszó viszont semmiképp sem dal, dallam, így egy teljes "hang-képnek" a szilánkokra tört, összerakhatatlan dirib-darabjai.
A versszakoknál könnyen megfigyelhető a kezdő és záró sor azonossága, amely, mintegy keretet ad a belső két sornak. A külső élményre egy belső érzet reagál. A Hold csonkasága miatt az éj kiüresedettnek és némának tűnik és a lélekben szomorúságként rezonál. A minden Egész eltörtségére a belső láng és a szerelem lángja is erőtlen. A majdnem széteső rossz szekér egy elkeseredett "mintha" jajszó hangjait idézi.
A középső versszakban látható, hogy minden sor a "Minden" szóval kezdődik. Az első versszakban pedig az első-harmadik-negyedik a "Milyen" szóval, azonban ez a második versszakban is előfordul két szótag után! Ez mintha a rend kibillenését, egy kizökkenést mutatna, egyben, mintha egy Holdsarlót is formázna (első negyed, ami messzire vivő filozófiai elmélkedést indíthatna Adyról). Az utolsó versszak ezekhez képest rendtelen.
A "milyen" és a "minden" a mindenségre való rezonálás alapszavai (a "milyen" a beleélés, átélés, azonosság érzése, amely a tudat kiterjedését eredményezi a "Minden"-nel).
Érdemes kiemelni, hogy az első versszak "milyen" szavához képest itt már csak a gyengébb "mintha" jelenne meg, a második versszak kétszer említett "Egész"-ével szemben itt már csak "félig"-ekkel találkozunk, amelyek véglegesen széthasítják a teljességet.
Az első versszak kozmikus szintű törtséget mutat. A második versszak ennek a térbeli univerzalitását, a mindenre, külső és belső dolgokra való kiterjedésének a képei. A harmadik versszakban ez az állapot időben terjed ki a jövő felé.
*
Az éji, sötét, fénytelen környezet széttörtsége megöli a lelket, a belső lángot, az egyesítő szerelem-erőt a "kocsi-úton", az életúton, mely dal helyett csak a "Félig mély csönd és félig lárma" jajszó zörgését hallatja.
Ady Endre: "Kocsi-út az éjszakában"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése