József Attila: A Dunánál

(fb: Mátrai István képe)

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/adunanal.htm

A verset már sokan és nagyon alaposan elemezték; csak néhány gondolat...

A Duna itt az "idő árja"-ként jelenik meg, "mely mult, jelen s jövendő". A verset talán egy konkrét élmény szülte, ahogy valóban a "rakodópart alsó kövén" ülve egy "dinnyehéj" elúszott lassan előtte, s azzal, annak lassú ringatózásával azonosult volna, majd az időnek a rajtunk át-folyó, átáramló, édesünket kifalt csupasz héjt ringatva sodró hömpölygésével. A dinnyehéj, s a Duna, a lelkét magával vitte - "sorsomba merülten".

A következő versszakban az áramlatban megjelenik a férfi, az "ember", majd a feszülésből, pattanásból elernyedés és hullámzás, ringatás lesz, és áthullámzik női minőségbe, a mosónő édesanya emlékébe, aki "mesélt / s mosta a város minden szennyesét".
Majd "elkezdett az eső cseperészni", de "el is állt". Ahogy a cseppek az égből, minden hull lefelé, és "mult" tarkasága színtelenségbe olvad. A mederben folyó folyam esőként a teljes világba beszövődik, totális hulló áramlatként.

A folyó, az idő árama egyrészt az ellentétekkel kiszélesedik: "zavaros" - "bölcs", "felszin" - "mély", az említett férfi és női minőség, a tarkaság és színtelenség, "öröm és bánat", hogy csak néhányat említsek. Másrészt pedig a költő hozzáköti magát az ellentétpontokhoz, így válik eggyé az idő folyamával.

A legnagyobb ellentét a születés és halál. A "termékeny, / másra" (gyermekükre) "gondoló" anyák mellett így jelennek meg a "sírköves, dülöngő temetők". És "öltek, öleltek" - mert az ölés halált hoz, de az ölelés életet ad (élettel telít, de új életet is szül). Harc és Béke.

Mit kell tennünk az idő folyamában? A költő a "rakodópart alsó kövén" ült. Ez a legközvetlenebb kapcsolat a szárazföld és a Folyó között, az a pont, ahol az "anyagba leszállt" élet és lélek átrakodhat, átléphet, az idő áramába, azzal eggyé válhat.
A "rakodópart" ugyanakkor a rakodásra, a kemény munkára is rezonál, így nem véletlen, hogy a második versszakban is a munka képeit látjuk és az utolsó is ezzel kezdődik: "Én dolgozni akarok".

A munka az, amely a harcot ("amelyet őseink vivtak") "békévé oldja". Munkával lehet rendezni környezetünket, ott harmóniát teremteni, úgy, hogy rendezzük "végre közös dolgainkat".
Ehhez pedig minden ősünk (3. szakasz, első és második versszak), és minden hősünk (harmadik versszak), az idő teljes árama, (negyedik versszakban) "mult, jelen s jövendő" támot ad, támogat. Így, ha velük vagyunk, "gyenge létemre így vagyok erős" és "több vagyok a soknál", mert "A világ vagyok - minden, ami volt, van".
Mert "ez a mi munkánk; és nem is kevés".

(saját kép)