2014. november 26., szerda

Babits Mihály: Naiv ballada

Babits Mihály: Naiv ballada

melyben a költő elbeszéli, 
hogy egykor nagy sereg lányokat látott, 
akik liliommal lelket ölni tudnak 
és hogy félt tőlük és hogy kérte őket, 
hogy ne bántsák a lelkét, 
mert a költők lelke e világnak kincse.

Láttam nagy sereg lányokat
sereg lányokat líliommal. -
Akkor a lelkem fájdalommal
kűzködött sok nehéz orommal
és láttam mérgezett szirommal
gyilkoló kába liliommal
jönni nagy sereg lányokat
és mondtam nékik: "Lányok,
koldus vagyok én:
de ha meghalok, mégis
e világ lesz szegény".

Nevettek s mondtam akkor én:
"Király voltam, vittem gályát,
térdeltem a tenger dagályát,
valamint Mithras ős bikáját
reávetvén hajóm igáját.
Király voltam, vittem a gályát."
Nevettek s mondtam akkor én:
"Talán király se voltam,
csak matróz siheder:
de ha meghalok, mégis
tenger sűlyed el",

"Szerettem mindent, ami új,
szerettem mindent, ami ódon:
úsztam kanyar, gonosz folyókon,
táncoltam a részeg hajókon,
némán poshadtam lusta tókon,
szerettem mindent, ami ódon
szerettem mindent, ami új:
bús zene volt a lelkem,
éltem ütemét:
ha meghalok, az Isten
behunyja egy szemét".


A vers első pillantásra több, igen meglepő képet, kijelentést tartalmaz. A bevezetőben liliommal ölni tudó lányokat láthatunk, bár hangsúlyozva, hogy "csak" a lelket ölik. Ennek ellensúlyozására pedig a költő a saját kiválóságát próbálja hirdetni, egyre elképesztőbb léptékben, "mert a költők lelke e világnak kincse", amire rezonál a "ha meghalok, mégis / e világ lesz szegény", majd a gigantikussá váló "ha meghalok, mégis / tenger sűlyed el" hangzik el, amit az elképesztő és majdnem felülmúlhatatlan léptékű "ha meghalok, az Isten / behunyja egy szemét" zárja.

A liliom illatához, így a virághoz is a kábulat és a halál képe kapcsolódik. Az első versszakban a liliommal érkező "nagy sereg" lányokat látjuk, ahol a liliom az élet és halál feletti olyan léptékű rendelkező erőt jelenti, amely akár egyetlen, közönyösnek tűnő legyintésével elsöpörheti a hangya életű embert. A demoklészi "hajszálon" függő élet-, vagyis inkább: halálveszély ellen a költő azt próbálja bizonygatni, hogy ő értéket jelent a világnak.


Kik is ezek a "lányok" liliommal? Talán a párkák, görög moirák, az emberi sorsot szövő, fonó, végül elvágó primordiális, még az isteneken is túli minőségek, akiket, mivel az ősidőtlenségből erednek, így öregasszonyokként szoktak ábrázolni. Itt mégis, lányokkal találkozunk, így a halál feletti hatalmuk még felkavaróbb, döbbenetesebb - ők a halál angyalai, a legyőzhetetlen "sereg".
Munkácsy Mihály utolsó festménye, a "Virágok áldozata"
Mintha "csak" a lélek haláláról lenne szó, és a szöveg a depresszió áradására utalna. A komorságba zuhant lét viszont már nem élet, és az így eltöltött idő véglegesen elveszik a percnyi életidejű embertől, egyben a Mindenségtől. Tehát ez tetszhalál, ami azon órák-napok-hetek... végleges halála, mivel az élet és az Élet lehetőségéből örökre elvesztek.

A második versszakban a költő önértékének hangsúlyozására a sorsszabó "lányok" csak nevetnek, így a költő a gigászi hőstetteit említi fel, s hogy mekkora "király" volt, akinek mindezért csak jár a kegyelem, nem? Ezek a tettek azonban jelentéktelenek a "lányok" időtlen és mindenségbíró léptékéhez képest, amit a költő is felismer és már a legkisebbek (a matróz) legkisebbjének (siheder) látja magát, akiben mégis - bár nem ő kormányozta a hajót és nem is ő szabta meg az utat - a tenger (vagyis az élet és az Élet) megjelent.

Az utolsó versszakban ez, a mindenséggel való azonosulás teljesedik ki, amelynek kulcsa a "mindenség szerelme" - "Szerettem mindent". Amíg a második versszak hőstettei és a király mivolt az egyén akaratának, karakterének a világra való rányomata, addig most az ellentétes irányt, a szeretet által megnyitott lelket látjuk, amelyben megjelenhet a Mindenség, így kiterjedhet és azzal eggyé válhat.
Minden, "ami új" és minden, "ami ódon" szeretetével ez - előre és hátra - az idő végtelenjébe terjed ki, mindenre, ami már megvolt és arra is, bármi is legyen az, ami még meglehet. Kiterjed az Élet teljes tartományára, ha a sors "gonosz folyóként" árad, akkor úszni az árral, ha a Sors követhetetlenül, részegen táncol, követni a táncot, és lelassulni, ha az éppen tóvá lustul. A hangsúly itt is az áramlat követésén, így az áramlattal való eggyé váláson van.
A minden ódonságban ilyen "új" maga a költő élte üteme, lelke zenéje is.

A ballada címben szereplő "naivsága" így a mesterkéletlenséget, kendőzetlenséget, a halál jelenlétének elsöprő, elemi ereje előtt a lélek csupasz "mez"-telenségét, eredendő igaz mivoltának megjelenését jelentheti, a minden menekülő kimagyarázáson átlátó Szemek előtt.

A Mindenséget az Egyetlen Isten szeretetének kiáradása fogja össze "Világszövetként", s ha az, az Isteni szeretet és azon keresztül a Mindenség meg tud bennünk jelenni, a lelkünk kiterjedhet, így azzal Eggyé tudunk válni. Ez az Egyetlen érték, ami talán (talán!) még a halál angyalai, a sorsszabó moirák időtlen mindentbírása számára is jelenthet valamit - a vers sorai szerint.

Rubens: Az Igazság győzelme, avagy, A három Párka Marie de' Medici sorsát szövi


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése