Babics Imre "Gnózis" c. könyve 2013-ban jelent meg, amelyből már az Új Forrás 2003. januári száma ( http://epa.oszk.hu/00000/00016/00081/030103.htm ) is idéz néhány részletet. Az egyik egy látomásszerű panoráma:
Erdőben járt.A részlet kezdete egy misztikus fantáziavilágba való utazásnak tűnik, azonban némi képzelőerővel (és a másutt említett hármas elemzési módszerrel) jól értelmezhető - a leírás részletességének megfelelő pontosságig. Az utolsó sorok pedig pontosan megadják a "fantáziavilág" általános kulcsát: itt a Béla nevű szereplő éjjeli-hajnali álomjárásának a képzeletében e megjelenő árnyképeit olvashatjuk (δωδεκάμετρον).
Ráérős-kultúra vetette magvait el, hogy kultúrdzsungelt telepítsen völgybe, lapályba.
S a fáknak az ágai mintha ezüstös fejszékben végződtek volna. Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés.
Lám, a Kivégző Erdőben járt. Mert valamennyi Ráérőskultúra-vadon, ha megérzi egy új faj eljöttét, azzá alakul, s az lesz legutolsó életkorszaka végén: Hóhérrengeteg.
Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját.
Szertefutó gyökerükkel felszívják az ezüstöt a földből és a vasat, s a többi közelben nyugvó érceket is, valamennyit. És a telérekből felszippantott anyagot mind átalakítják: fejsze a termés, balta a termés.
És az utolsó életkorszak a várakozás a nagy viharokra, veszett orkánok bősz erejére, hogy lendüljenek ágak, gallyak, s lombkoronája egymástól csupaszíttassék valamennyi hatalmas fának, s törzseik egymás által a barna avarra döntessék mielőbb: sose lakja be új faj az erdőt. Árnyékot sose leljen s tűzrevalót ez az új faj.
Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind. S nem választ ki egyik sem már gyógynedvet a testéből, a sebére tapassza szélcsendben, mikor épp’ nem tudja kivágni a társát, s így lassítsa halálát, nem, nem. Várja a véget minden egyes fa az erdőben, hol ment szomorúan.
S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre: pihenni nem kívánnak a fajtárs-mészárlásban; alattuk gyűljön az elkorhadt gally és mélyedjen a sok-sok vágás törzseiken.
Sohasem látsz emberi térben hóhért, kit, ha nyakaz valakit, közben lenyakaznak. Emberi térben nem látsz áldozatot, ki, miközben bordáit belerugdossák tüdejébe, halálra korbácsolja a gyilkosait. Nincs büszke alázat, nincsen. Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem.
Nincs erdő emberi szívben.
S Ráérős-kultúra nevelte vadonban elindult újra. Fajok búcsúznak, a legbüszkébbek. A létnek búcsút intenek ők, legalázatosabbak is egyben.
Így távoznak üveghangyák, hármas homokórák. Egykor a vén fákon meneteltek sorban a hűvös lombkoronába. Fejükből hullt a homok le a torba és onnan potrohba. A duzzadt potroh, akárha mind, mind nőstény élne a hűvös lombkoronában.
S holdfény.
És lefelé meneteltek, a potrohuk ekkor mind, mind szórta a torba a terhét, s onnan a fejbe hullt le a sárga homok, széles fej, akár katonáké.
S napfény. S szívta a fűszálak zöldjét, ahol éltek, lenn, a tövében a fáknak.
Immár nem menetelnek. Nemtelenek. Sorakoznak a legközelebbi kidőlő vén fa alá. Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva.
S nincs holdfény és nincs napfény: az Idő szabadultan jár-kel a Térben.
S várnak: a korhadt törzs zuhanása megszűntesse az életük és morzsolja fakéreg szét hármas homokórájuk, s az üvegcserepek mind megtöretettként szórják az avart teli és a sok-sok három sárfélgömb a humuszba kerüljön.
Emberi térben csak nőstény, csak hím. Csak ilyen, csak másmilyen. Érdekes egy faj. S búcsúzkodni nem óhajt.
Ámde helyette lobogtatják farktollaikat, mint zsebkendőt a fehér mártírmadarak. S valamennyi tolluk a bőrüktől elválik, akárha elernyedt ujjpercek közül elszáll zsebkendő, tovaröppen. S elviszi tolluk a szél, pihetoll, farktoll, evezőtoll.
És gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés. S nem menekülnek az ön - rabul ejtők.
Csak tolluk menekül, s a csapások alatt odavesznek mind, s az üvegcserepekre lehullnak. S tollak a szélben, mintha kavargó, hószínű sírhantja a fajnak.
S emberi térben csak rabtartó, csak rab. Az új faj. Mindig utat jár, mindig utat választ, ahelyett, hogy tartalmazná mindet, s minden irányba suhanna egyhelyben gubbasztva.
Folyó partjára jutott a Ráérős-kultúra nevelte vadonban.
A víz is búcsúzott: forrásdugasz-élőlény kitenyésztés volt ez a búcsú. Készült rá évezredek óta. Siklókat vett rá, hogy az árral szembeni úszást megkedveljék. És sok ezer sikló születése kellett, hogy megkedveljék meredek zuhogókon át az előrejutást, s az erős sodrást, hogy imádják. S mindig feljebb s feljebb éltek az új ivadékok, s egyre nagyobbak lettek, s mindegyik egyre kövérebb, mert a folyó ellátta a fajt finom ennivalóval.
És az utolsó siklók már ott éltek a forrás közvetlen közelében. A víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel.
A búcsú perce, hogy eljött, egy közülük sugalomra elindult és behatolt a sötét hasadékba. Fivére utána. És ez a pár a folyó forrását eldugaszolta, sikló pár, forrásdugasz-élőlények azóta.
S emberi térben nincsen ilyen, nincs. Csak ki halált oszt, csak ki halált vár. Kettéosztva, magányosan élnek, eldugaszolva magukban a teljességet.
Olyasmi ez, valamint ha a torkolatát a folyó teleszórná századok, ezredek óta kövekkel: a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát.
Ráérős-kultúra folyója ilyet sose tenne.
És átkelt a folyón. A pohárhód vitte a hátán.
S búcsúzott a pohárhód is; poharát odacsapta egy vén fához, üvegpoharát, melyben kicsi, kortynyi víz mindig volt. Abban nézte magát, sohasem tett mást, soha, mert a tükörkép él odalenn, s a pohárhód régen eloldoztatta magától.
S így az a másik éli helyette az életet. Így az a másik a hódvár sürgő-forgó építője, a másik a nyüzsgő gátmagasító. És így ő a családalapító, gondos társ, apa. S így az öregszik; szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd, mellyel a fáknak törzsét kettérágta.
Kimúl, s a helyébe a néhány hullámzó vízcseppben utódai lépnek. Az életük eltelik, és a pohárhód mégsem öregszik; időtlenként bámulja a törzset, mely szempillantásából fakadott, a Pohárhód nemzetséget.
Nem, mint emberi térben, ahol jó nemzeni, mámoros és kényelmes foglalatosság, s ölni nehéz.
Ha egyetlen egy ember az emberiséget vágyná elpusztítani, mondjuk, az ősapa, hosszú korszakot átívelve megint az anyagba bukó, hogy véget vessen e fajnak, megbirkózni e roppant nagy feladattal már nem tudna. Megannyi özönvíz kell ide, földrengés, a kataklizmák sokasága már, de talán még az sem elég, marad akkor is egy-két túlélő, eltöltve reménnyel, hátha talán most...
S ebben a térben fáradság sokasodni, a kéjnek nincs hozzá köze. S ölni, akár részeg poharat tör, oly könnyű, hogy az óvott fajnak magva szakadjon.
S nem, mint emberi térben, ahol csak megszületendők, csak haldoklók. Csak gyönyörűség, csak keserűség.
És elhagyta az erdőt.
És alacsony, csenevész fák közt járt, térdéig, ha felértek a törpe növények. És nem tudta, milyen tájék ez. Tundra talántán? Vagy hol jár?
És megdermedt, mert emberi hangot hallott közvetlen közelében, igen gunyoros hang:
- Alvajárás frakkban, Bélám? Ez valami új?
- Emlék.
- Okos. Látom, végre felébredtél. Tudod, hány óra van?
- Nem.
- Hajnali fél kettő.
- Igen.
- Ja, így könnyű! Már legalább tíz perce itt körözöl a szobámban. Maradhatsz, de ha rálépsz valamelyik bonszai fácskámra, szétkaplak, mint bolond a biciklit. Megértetted?
- Igen.
A félálomban járt út vége a tundrához hasonlatos "csenevész fák" közé vezet, amelyet az Emlék nevű szereplő a bonszai fácskáinak nevez meg.
Előtte a folyó forrása környékén lévő pohárhódok faláról olvashatunk. Ez mintha egy vizit lenne a konyhában, ahol a mosogatóban az egymásba rakott-tornyozott poharak egymásmellettisége egy falat alkotna, az egyikben még "kicsi, kortynyi víz" is van, tükörként remeg annak az alján. Az egyik csupasz pohárra mintha a csorbaság várna: "szőre kihull és egykor erős foga is kitörik majd". A pohárhódfal elállni látszik a víz útját, és ez a "pohárhódokat" megelőző képben van kibontva: a gát elállja az édes útját a nagyobb, a sós tengernyi méretű felé, s ez a kép mintha az elit irtózását tükrözné a megszámlálhatatlanul sok idegen mástól: "a tenger elé nagy gátat emelne magának, a sós vízzel keveredni, hogy sose tudjon, meg sose ismerhesse a nála szebbet, a nála nagyobbat, mely befogadja a sodrát" - pontosabban: befogadná.
Az ezüstös csillogású folyó, egyben a sikló valószínűleg a mosogató csapjából folyó víz. Az árral szemben felúszó, forrásdugaszoló siklópár pedig az ezüstösen csillogó csap falba vezető csőpárja, ahogy a "siklók" "víz erejét leigázták, semmibe vették átalakult testükkel" - ezüstös fémmé alakult testükkel.
A rész kezdetén a Ráérőskultúra-vadon vidékén jár Bélánk, ahol "Kerek leveles nyél mindegyik ág és fejsze a termés, balta a termés". Nos, ez a könyvespolc és esetleg a feltornyozott könyvek. Ez a "Ráérőskultúra" vadonja, hiszen, ha a túlélésért való küzdelem elvenné minden időnket, sosem írna senki semmilyen könyvet. És, minden (könyv)termés balta és fejsze, hiszen ahhoz fáknak egész erdőit vágják ki; s lapok a levelek.
Az élő természet áramló idejét fagyott pillanattá merevítő nyomtatott szavak egyben egymásnak gyilkosai, ahogy egyik könyv gondolatával vitázik a többi. Az új divatos szemlélet öli a régit - "Hóhérrengeteg", s van, amiből tűzrevaló lesz. "Egymást vágják ekkor majd ki a fák, s közben csupaszítják egymás lombkoronáját".
És mi a jobb, a nyugodt semmi, vagy a támadások szélrohama? "Szélrohamokban testvérgyilkosok, ámde ha szélcsend áll be, csak áldozatok mind", mert, az igazi halál az érdektelenség elfelejtettsége. "S mind várnak szélcsendben hosszú szélrohamokra, s szélrohamokban nem várnak szélcsendre".
A "Ráérőskultúra-vadon" így a felmagasított egók harcmezőjeként jelenik meg: "Csak gőg, csak tehetetlenség. Csak erőszak, csak megadás. Csak győztes, csak vesztes. Különállók mind, s erdő sohasem" - vagyis nincs igazi együtt-teremtés, igazi együtt-Lét.
A könyvek vadona mellett "üveghangyák, hármas homokórák". Ez leginkább üvegfélgömb virág"cserepek" hármasainak látszanak, amely hármast vagy fonat fog össze egymás alá, s akkor a könyvespolcról - vagy az mellett - lóghat lefelé, vagy összeszerkesztve (fémlábak?) áll.(Inkább lóg.) Az üvegek alján föld, s így hármas homokórának tűnnek, egyszersmind felfelé (az egyik) és lefelé (a másik) mászó bogaraknak: "Testükben elosztva egyenletesen mind, mind a homokszemek és ugyanannyi a fejben, a torban, s potrohban: három sárfélgömb összetapadva".
Majd visszatérünk a könyvekhez, és ott vannak a "farktollaikat, mint zsebkendőt" lobogtató "fehér mártírmadarak", és "gubbasztanak ők csupaszon vén fák tetején" ("és csapkodnak körülöttük az ágak, fejsze a termés, balta a termés"). A fehér toll a könyvbe belekötött fehér szövet könyvjelző madártollszerű szálai.
§
Jász Attila költő a könyvről szóló ismertetőjében
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Babics_Imre_Gnozis&id=120758&type=22
azt írja, hogy "Babics Imre Gnózisa miről szól, azt csak a Jóisten tudja. Talán a világ működésének és szerkezetének megfejtéséről". A fenti, elérhető részletek leginkább egy sajátos, mély világlátást mutatnak.
Illetve ezt olvashatjuk az ismertetőben: "Néhány olyan művet ismerünk csak a világ irodalmában, amit nem a szerző írt, csupán médiumként működött közre". Ez nagyon különös kijelentés, különösen egy költőtől, hiszen a művészet lényege, hogy egy, a mindennapi szemléletnél magasabb, átfogóbb egyben mélyebb, lényegibb szempontot tudjon megmutatni, amelyhez a hétköznapiságon túli tudatállapot szükséges, ami az egyént egyszerre a kiterjedő személyes jelenlétbe és az egyénen túliságba viszi. Az, aki számára idegen ez a folyamat, úgy érezheti, hogy valaki más alkotott. A hagyomány szerint kaphat a művész más szellemi minőségektől segítséget. Lehetséges tiszta médiumitás is, például, a révületben történő regélés, amikor a meghívott, megidézett szellemi minőségek üzennek, az ilyen "alkotások" azonban a közvetítő személyiségétől már függetlenek, illetve sajátos jellemzőkkel bírnak.
Az idézett szövegben leginkább a személyes élmények-érzések költői átfogalmazásait láthatjuk, és médiumi szövegeknek nem látszanak nyomai - legalábbis a fenti idézetekben nem (a teljes könyv nekem nincs (még) meg).
§
Beszélgetés Babics Imrével a kiadás körül:
http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/az-ember-angyali-rebusz--beszelgetes-babics-imrevel
És korábban:
http://www.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=10184&rovat_id=155
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése