Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
A vers kettős soraiban általában a néven nevezés általi megszólítás ("Fák, csillagok, állatok és kövek") és a felszólítás ("szeressétek a gyermekeimet") váltakozásának hullámzását hallhatjuk, mely utóbbinál szintén megjelenhet megszólítás.
A vers három jól elkülöníthető részre bontható.
Az első három kettős sorú versszakok a felvezetés. Először a megszólítás-felszólítás, az időtlen folytonos jelenben, ami másodikban a múlt felé kiterjed, majd a harmadikban a világ eredendő jóságára (!) támaszkodva a jövendőbe mutat, amelyben a minden élő elkerülhetetlen halála csak egy állomás.
A megszólított néven nevezettek néha az ellentét kettősében (pl. elő és halott anyagok), gyakran a teljesség körbejárásának négyesében, esetenként pedig tartományi léptetésekként jelennek meg. Ilyen például a "homokos, köves, aszfaltos út", a "szél" fenn, a "fű, kő" lenn fogja a létezőket közre. Az almafa gyümölcsei felett az ég és a Tejút gyümölcsei a csillagok. A "felhők" és a "sasok" is repülnek, de egészen más módon. A villámok vad erejével szemben a hangyák apró jósága és a csigák lassú kicsisége és egy kiterjedés, egy dimenzió szélső pontjai.
A megnevezettekkel így a teljes Világ, a teljes Élet "határbejárása", "birtokbejárása" megtörténik. A középső hét (a "hét" magyarul: a teljességet bejáró) versszak alapvetően ez, a Világ teljes tartományára való szétterjedés, ahol az utolsó sor egy összefoglalás a felszólítás-megszólítás kettősével: "vigyázz reájuk, hatalmas világ".
Az utolsó három versszakban a teljes Világ a négy sarkával, a négy elemmel van kijelölve, az ellentétes pólusok megadásával - "Tűz, víz", majd "ég és föld" - valójában egy (egyenlő szárú) keresztet rajzol meg. Ez a négy Világőr. Együttesen képileg ábrázolva: a körben a kereszt.
A vers szerint a Világ, a Mindenség - minden létezőnek Otthona, vigyázó Élettere. A Világ célja a minden létező számára a létezés kereteinek biztosítása. Az ember viszont (aki "gonosz, benne nem bízom") a saját céljaira használna fel mindent, ha (ahogy általában) tetteivel nem a mindenséget szolgálja. Így egy emberre (általában) nem bízható semmi.
Az önmagunkon, a csak saját szempontjainkon való túllépés a szellem kiterjedése, a Mindenséggel, minden létezővel, a teljes világgal való igaz "rokonság".
A gyermekekre, azaz a jövő ígéreteire a Mindenség vigyázzon, hiszen az minden létező otthona. És, akiben a mindenség, a teljesség meg tudott jelenni, az oda tartozik, azzal rokon. S ha meghalunk - feloldódunk, beolvadunk ebbe a Mindenségbe.
A Négy elem, a Négy Világőr mellett a középpontban a forrás és cél, a mindent magába sűrítő és mindenre kiterjedő ötödik elem, a Szellem, az isteni minőség, amelyből kiáradó Szeretet szövi át a Világot.
"Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése