Babits Mihály: Himnusz Iriszhez

Guerin Pierre Narcisse: Morpheus és Iris (1811)

Babits Mihály: Himnusz Iriszhez
 
Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?
Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szín a különség, különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.
Belém esett a világ és lett oly vad,
oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
nincs semmi sem, csak semmi van,
s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül
ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,
vágyaim súlya nyomja vánkosom:
ah, nem békülök én unalmas ággyal
s Morpheus karjai között
Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!
hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínű, uszályos, égnek éke,
Irisz, kinek ruhája pávapelyh,
Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,
színek bontója, koszorús hajú,
ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
jer ontsd elémbe képeid,
beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vizet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
s a daliával idézd fel lovát,
aljas gonosztevőt, tudós diákot:
a multak kövét érted-é
csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,
mint ásatagban egynémely tudós -
De ha ráúntál multra és jelenre,
színek bontója, légy nekem te jós:
hiszen te fested, Irisz, a világot
s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
a jövő falát érted-é
kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,
világ költője, tarka mint virág,
jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,
mint az unalmas-egy-való világ!
Vihar barátja, szép idő követje,
Junó követje, koszorús hajú,
világszínháznak kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapú.

Irisz (Ἶρις) a Szivárvány istennője, az istenektől a halandók felé való kapcsolat, így isteni hírnök is. Gyakran szárnyakkal ábrázolják, és szélsebesen a világ egyik végéről a másikig jut el, vagy a tengerek mélyén, sőt, az Alvilágban is megjelenhet.

Babits Mihály "Himnusz Iriszhez" című versének kezdetén a sötét éjszaka, a színek teljes hiányának képei jelennek meg, ahol "minden tehén fekete". Majd megjelenik az - itt a "semmi" kultiválásaként értett - "hindu bölcsesség", a buddhizmus. Az "Egy-semmi!" és "Minden-semmi!" itt ugyanaz, hiszen a "0" olyan "meddő szám", amivel akárhányszor szorzunk valamit, csak a semmit kapjuk, így "Sokszorzó lelkem veled nem elégül", mert "nem szoroz, se nem oszt" (pontosabban: a nullával való szorzás nullát ad, az avval való osztás pedig nem értelmezett). Az éji sötét meditatív útja akár a nirvána felé is vezethetne, azonban mint "Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal", s ezek a vágyak a világ sokszínűségének megidézésébe robbannak ki.
A korábbi sorokban ezt olvashattuk: "Belém esett a világ és lett oly vad, / oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog", majd "nincs semmi sem, csak semmi van, / s e semmi én vagyok". A világnak ebből a lélekbe omlásából szinte ősrobbanásként fakad ki újra a világ. Mindez az álom, a "Formázó" segítségével történik, az álomvezető Morpheusz (Μορφεύς) nevének ugyanis ez a pontos fordítása, a "Morpheus karjai között" kifejezés pedig alvást jelent. Morpheusz és Irisz, bizonyos helyeken, férj és feleség.

Az éji sötétben a lassan az elalvás "Minden-semmi"-jébe zuhanó költő álmába berobban Irisz, a Szivárvány, a világ teljességének sokszínűsége.
A hat versszak egyszerre ívet formáz, amely a költőtől indul ki, majd a második versszakban a vágya és álma által felemelkedik, a harmadik versszakban fent kibomlik, mint égi "beszédes színkapú", majd a csúcspontról alábukik és látjuk az "ezer égi képet / és földi képet". Az ötödik versszakban a jelen és múlt után ez az ív a távolba, a jövőbe fut el, majd az időbeli teljes kiterjedés után a hatodik versszakban a funkcióinak felsorolásával sugarasan terülnek szét a képek. (Hét funkció, ahol a "viharok barátja" később "Vihar barátja"-ként is szerepel.) Itt újra történik egy visszakapcsolás az első versszakhoz, hogy a sokféleség "hétszínű", "ezerszínű" világa, "a Mája fátyla" mennyire kedvesebb a költőnek, "mint az unalmas-egy-való világ".
A hat versszak ugyanakkor a Szivárvány ívén kilőtt nyílvessző útját is követi (az íj és nyíl ugyancsak egy meditációs forma) és a találva (a költő által meg-) érzett minőség megidéződve megnyilvánulhatott benne.
Az itt megidézett Irisz - olyan kapu tehát, hogy a világába az ívét követve lehet belépni.

"világszínháznak kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapú."