Hobo: Merlin - "inkább vesszen minden"

Hobo (azaz Földes László) Circus Hungaricus c. 2009-es lemezén található ez a különös erejű dal, amely egy vándor­cirkusz varázslójáról, Merlinről szól.

Hobo Blues Band [Fuchs László]: Merlin

Rajtunk már csak a mágia segíthet,
bárhova megyünk, ugyanaz a díszlet.
Egyforma ízek, egyforma méret.
Mindegy, hogy Bécsben, vagy Pécsett élek.
Németül számol a cseh súlyemelő,
angolul sír a dán műlovarnő.

Táltos kellene vagy inkább sámán.
Csak csalók vannak, sok kicsi sátán.
Hívhatnánk Drakulát, hiába jönne
senki sincs már aki félne tőle.
Filmtrilógiát csináltak belőle.
Műanyag sárkány hódol előtte.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

A hóhajú öreg idemenekült.
Nem haldokol, mégcsak sebesült,
üldözi a civilizáció.
A műsorban nem ő a szenzáció.
Hogy megélhessen, kutyákat gyógyít
medvéket mosdat, ketrecet tisztít.

A társulat járja Európát, Debrecent
Riminit, Prágát, Moszkvát.
Túltáplált városokat keres fel.
A varázsló csak a falvakban szerepel.
Itt él a hagyomány, parázslik a hit
a vének értik, a kicsik elhiszik.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Országról országra velük mentem.
Először csak lócitromot szedtem,
söprögettem, tevéket etettem,
tüzet okádtam, kardot nyeltem.
Végül mikor a trapézról leestem,
megsajnáltak és bohóc lehettem.

Nem bízik bennem, engem nem tanít,
pedig átvenném súlyos titkait.
Akárcsak ő, én is pogány vagyok.
Nem hordok keresztet, sem csillagot.
Ha meghal, a tudás vele hal.
Nem lesznek istenek, se mítosz, se dal

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

A dal első része a jelenlegi, kilátástalanul rossz helyzet okaként, ahol „rajtunk már csak a mágia segíthet”, az igazi minőségek elvesztését jelöli meg: „bárhova megyünk, ugyanaz a díszlet. Egyforma ízek, egyforma méret”.
A minőségek elvesztése pedig egyben az erő elvesztését is implikálja, ahol például a vámpírok könyvben vagy film­ben pozitív hősként is megjelenhetnek. Egyben a tudás elvesztését is – mert így már nem láthatunk túl a látszaton, nem vagyunk képesek meglátni a valódi értékeket. Elvesz­tettük a Jó és Rossz megkülönböztetésének tudását, így nem csoda, ha abban a helyzetben vagyunk, amiben (még­pedig nem a „jó”-ban). Így történhetett meg, hogy igazi minőségek helyett „csak csalók vannak, sok kicsi sátán”. Így lehet, hogy a csalók elképesztő mennyiségben áraszthat­ják el környezetünket, és az Igazság keresése és képviselete he­lyett saját képzeteikből épített, mesésnek tűnő légváraikat árulják valóságként. És mi történik, ha ezekre a légvárakra próbál építeni valaki? Csoda-e hát, ha abban a helyzetben vagyunk, amiben?
Pedig a minőséget képviselő és valódi erővel rendelkező Merlin ott van a cirkusz szereplői között – de elrejtezve. Pontosabban: a látszatokat kereső tekintetünk egyszerűen nem is képes felfedezni őt.
A dalt a refrének háromszor két-két versszakra bontják. Az első rész két versszaka így az általános helyzetet írja le. A második rész pedig Merlinről szól. Ha a világban már alap­vetően elvesztek a minőségek, akkor az azt képviselő sem tud hatni. Helyzetünkben a „mágiája” segíthetne, de ha nincs meg a befogadó táptalaj, akkor abban semmilyen mag nem tud növekedni. Merlin ezt legfeljebb tudomásul veszi, és teszi, amit tud, „csak éjjel táncol… állatokkal, tűzzel, fákkal”; az emberek már úgysem értenék, amit tesz, sőt valami csilivili varázslatot követelnének tőle… – ha nem tud tűz­gömböket dobálni, akkor mitől mágus? – hiszen ezt láttuk a tévében, hogy a mágusok ilyenek…
A „túltáplált” városokon túl már csak a falvakban műkö­dik valamennyire a hagyomány, már csak ott „parázs­lik” valamennyire „a hit”. (Valójában már ott se na­gyon…)
Műalkotások, például egy dal esetén a hallgató általában a főszereplővel azonosítja magát. (Ez a műalkotások alapsza­bálya, mivel saját életünk fősze­replője mi magunk va­gyunk…) Így ebben az esetben Merlinnel. Így a hallgató Merlinnel sóhajtozhat, hogy ó, mennyire „fogy az ereje”, mennyire „nem bír a világgal”… Pedig, hát mennyi, de men­nyi varázslat van a tarsolyában, mi mindent tudna tenni, ha a világ engedné neki… A dal harmadik, utolsó szakaszában azonban hirtelen változik a nézőpont (az éneklés módja is!) és meg­tudjuk, hogy mindezt a bohóc mondja, ő próbálja leírni a közvetlen környezetében élő Merlint! Merlintől hasonló nyavalygás teljesen idegen lenne; ha „fogy az ereje”, akkor fogy és nem az ő baja, hanem a világé, ha már „nem bír” azzal, ha már semmilyen mágia sem képes ellensúlyozni a burjánzó ostobaságot.
Nincs meg a megfelelő környezet, elvesztek már a gyöke­rek, nincs meg a táptalaj, így a varázslat hatni sem tud, és Merlin halálával elveszni is látszik. Pedig „átvenném súlyos titkait” – mondja a bohóc, de Merlin „nem bízik bennem, engem nem tanít”. Pedig ez a bohóc mi mindent megtett, a lócitromszedéstől a kardnyelésig…
Vajon Merlin miért nem adja át a titkait? Ha elolvassuk a versszakot, láthatjuk, hogy a bohócnak ez a „mennyi min­den megtevése” valójában kínszenvedés volt, amitől, „végül” az szabadította meg, hogy leesett a trapézról. Hibáztathat­juk-e Merlint, hogy a titkait nem adja át egy „szerencsétlen bohócnak”? Ráadásul a sámán-hagyomány­ban a sámán egyik beavatási próbája pontosan az, hogy fel kell másznia egy fára és le kell onnan ugrania – ha összetöri magát, akkor a szellemek nem tartották meg, akkor csak csaló. Ha tehát ez a bohóc leesett a trapézról, és úgy esett le (és ezt Merlin meg tudja állapítani, hogy úgy esett-e le), akkor olyan minő­séget képvisel, hogy már az őrszelleme is elhagyta.
Észrevehetjük, hogy a bohóc a korábbi kötelezettségeit (lócitromszedés, stb.) kényszerként élte meg, amitől örült, hogy végül megszabadult – akár a trapézról leesés árán is. Itt a bohóc tehát egy elitet képvisel, hiszen szerinte ő mást, egy egészen különleges bánásmódot érdemelne meg – ahogy korábban hallhattuk a hangsúlyait. A valódi mágia viszont éppen, hogy nem „elit”, hanem a teljességhez kap­csolódik. Mégis, manapság a mágiát, a sámánságot elitként képzelik el, bűvészmutatványokként, és így, a mágia lénye­gétől és egyben a világ teljességétől is eltávolodnak. A nép­meséinkben a táltoslovakat nem az elit kastélyok elit istál­lóiban, hanem a szemétdombon, esetleg a trágyahalom alatt találjuk, és csak az igaz mesehős képes felismerni annak a képességeit, hogy úgy tud szárnyalni, mint egyetlen más ló sem, gyorsabban, mint a szél, úgy, mint a gondolat.
A valódi mágia a teljességhez kapcsolódik, így a valódi mágus megteszi, megéli azt, bárhova is veti a sorsa, ahogy Merlin is „kutyákat gyógyít… medvéket mosdat, ketrecet tisztít” „hogy megélhessen” – és ezt minden nyavalygás nélkül teszi, minden helyzetből megpróbálja kihozni a legjobbat. Éjjel és egyedül táncol „tűzzel, fákkal”, azaz az elemi minőséget még képviselőkkel, de esetükben válogatás nélkül, mindenkivel.
A sors bonyolult útvesztőit mi nem láthatjuk át, és csak remélhetjük, hogy őrszellemeink oda vezetnek, olyan ta­pasztalásokon át, amelyek később életünk nagy kirakósának apró, de lényeges darabjai lesznek. És, ha az őrszellemeink jelenlétét nem is érezzük, minden helyzetből meg kell pró­bálnunk kihozni a legjobbat, hogy a Jót és Igazat képviselő őrszellemek visszatalálhassanak hozzánk, és megóvjanak a trapézról leeséstől, vagy, ha éppen leestünk, adhassanak erőt, hogy vissza tudjunk mászni, fel.
Igaz, hogy ő csak egy „szerencsétlen bohóc” – aki ön­magát a valóságnál kiválóbbnak tételezi fel –, de mégis, nem lenne jobb, ha Merlin átadná neki a titkait, hogy azok mégse vesszenek el? Azt, hogy a bohócruha alatt (ami egyébként szintén a látszatot képviseli) és a bohóc szerepe mögött valójában milyen erő akarja Merlin titkait megszerezni, azt az utolsó versszak rendkívül torz énekhangjából megért­hetjük, megérezhetjük. Ráadásul ez az ostoba bohóc még jogosnak is tartja magát a titkokra, sőt, Merlinhez hasonlítja magát, hogy ő is „pogány”, mint Merlin, mert ő sem hord „keresztet, sem csillagot”. A világ szerencséje, hogy Merlin ennek, a bohóc mögött álló erőnek (amely mindent felfalni, mindent megszerezni akaró éhségét érezhetjük is) nem adja át a titkait. Ez a bohóc pedig soha nem fogja megérteni, hogy a hitetlenség, vagy éppen a légvár-képze­tekből összepamacsolt látszat-hit nem azonos az őseredeti teljesség hitével.
Ha csak ilyennek lehet átadni a titkokat, akkor inkább vesszen minden. Még akkor is, ha Merlin halálával „a tudás vele hal… Nem lesznek istenek, se mítosz, se dal”.
Az őseredeti sámán-hit, a „mágia” szerint viszont sem Merlin, sem a tudása nem tűnik el. Merlin a halálával a tudásának őrszellemévé válhat – ha valóban tiszta, lényegi és Igaz az a tudás. Ha pedig egyszer újra meglesz a „tápta­laj”, ha lesz majd olyan képességű ember, aki még, ha nem is olyan minőségű, de szedi a lócitromot, és ha le is esik a trapézról, de visszamászik, aki nem légvárakat épít, és nem önnön „többet érdemlő” kiválóságát hangoztatja, hanem a valódi minőséget és Igazságot keresi, nos, az őseredeti hit úgy tudja, hogy azt a szellemvilág majd elhívja, a tudás és a titkok átadódnak, és újra megélődhetnek.