A vikingek felemelkedése - Valhalla Rising - "akik nem értették az Újvilágot"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

A filmben váltakozva láthatunk gyönyörű tájképeket és erőszakos jeleneteket, koponya szétverést, belek kiontását, miközben a félszemű „néma harcos” történetét kísérjük végig. A fogságából kiszabadult Félszemű és korábbi gondozója, az árva fiú egy csapat keresztes „harcossal” találkozik, akik a Szentföldre igyekeznek, felszabadítani Je­ruzsálemet, és útközben, éppen hittérítés címén letámad­tak egy falut.

A film egy lényeges momentuma (amit nem is könnyű észrevenni), hogy a csapat a Szentföld helyett Amerikába keveredik. Időközben megtudjuk, hogy a Szentföldre vagy az elvakult hit miatt igyekeznek, ami valami pszichikai problémában gyökerezik, vagy éppen a bűntudatuk elől menekülnek. A Szentföldet a képzeletük így szinte Menny­országgá változtatja át: „Vagyon. Föld”, és „Apám sokat mesélt a Szentföldről. Én meg mindig élvezettel hallgattam őket. A szépsé­gé­ről. A jólétről”. Az elképzelt Mennyországból, az új hitnek a képzeletük által meséssé felduzzasztott újvilágából a sors a valóság Újvilágába sodorja őket, aminek persze „Isten harco­sai” sem a jelentőségét nem ismerik fel, sem a realitást nem látva itt is elkezdenék hittérítő „programjukat”. 

Ostoba vakságuk miatt valóban az óceánon túli világra, a Túlvilágra kerülnek, de nem a mennyországba, hanem a pokolba. Félszemű pedig innen, a vad realitásból származik. Amikor a vezető megkérdezi, hogy „Honnan jött a harcos?”, a fiú így válaszol: „Egyenesen a pokolból”. Majd az „És hol van az a pokol?” kérdésre: „Az óceán másik felén”.

A többiek sokat és értelmetlenül beszélnek, Félszemű viszont egy szót sem szól, mégis láthatjuk, hogy pontosan ismeri a helyzetét és a sorsát követi. Amikor fogolyként meg kellett küzdenie valakivel, utána egyből nyújtja a csuklóját, hogy megkötözzék, mert felmérte, hogy innen még nem menekülhet. Tűr és vár. A helyzetét nemcsak, hogy átlátja, de vörösben izzó látomásai a jövőjét is megmutatják, így a patakot, amelyben majd a szabadulását hozó nyílhegyet fogja találni, a hajót, amelyen majd a csapattal fog tartani. A jeleket is felismeri: az ide-oda guruló vízmerítő csebret megfogja – és kiderül, hogy őket már nem a tenger sós vize öleli körül, hanem iható édesvízben állnak. A látomásán keresztül pontosan tudja, hogy átkerültek a túlsó világba: az eddigi vörös profilja és a túloldali felhő most tükrözve jelenik meg.

Amíg mindenki a saját maga által kiagyalt mennyországot kergeti és próbálja azt a „szép új világot” oda is beerőszakolni, ahol végképp semmi helye (miközben a valódi Újvilágot meg sem értik), Félszemű a valódi világban követi a sorsát, még akkor is, ha tudja, hogy az a halálához vezet. Ezt a halált viszont ő választotta. A kikötözött férfi megátkozza: „Amikor meghalok… te visszakerülsz a pokolba”, de erre Félszemű kiontja a beleit. A haragja régi kínzóit is elpusztítaná, de valószínűleg ebben előzték meg a keresztesek (ugyanis a szökését így kom­mentálták: „A harag vezérli. Ez élteti. Ezért nem veszít soha. El fog jönni, mert el kell jönnie. Hogy befejezze”). (A faluból csak egy tucat nő marad életben. Félszemű valószínűleg azt mérte fel, hogy ezután a nők már nincsenek életveszélyben.)

Az út vége felé a fiú fokozatosan ráhangolódik Félsze­műre, már Félszemű gondolatait is ki tudja mondani, ahogy megérti ezeket a gondolatokat az indiánok által elrabolt, levetkőztetett és vörösre festett társuk is, aki így „ízelítőt kapott” a valóságból, „beavatódott” a valódi világba (egyben elszenvedte a korábbi hittérítéseik ellentétét). 

Egy korábbi látomás-sorozatban (amit lehet, hogy a korsóban adott víz okozott) meglátjuk, hogy kit mi vezérel. A vezetőt a tartalom nélküli üres vakhit. A fiú meglátja vörös látomásként a hazavezető óceánt. Félszemű pedig meglátja a halálát és kövekből saját síremlékét, magas tornyot kezd építeni, amit szinte csak a csoda tart.

Ahogy, már csak négyen felérnek a hegyre, a képzetek értelmetlen hajszolása véget ér. A vezető fia inkább vissza­tér apjához, még akkor is, ha már halott és akkor is, ha ez a halálához fog vezetni (amit ugyan még tagad). A másik ősz férfi szembesül azzal, hogy nem csak meghalt fiai bocsána­tá­ért indult el: „A fiaid halottak” – tolmácsolja neki a fiú – „és azért jöttél ide, hogy velük lehess”. A férfi még megkérdezi: „Az számít, nem igaz, hogy hogyan halok meg?” (Nem véletlen a vezető és az ősz férfi hasonlósága; az egyik elhagyni vélte fiait, a vezető viszont valóságban is elhagyta – hiába volt mindvégig mellette.) Félszemű az útját végigjárva a szellemiség, a fény közvetítőjévé válhatott – feje fölött megjelenik a vakító Nap. Az ősz férfi pedig a megértéssel kerülhetett ki önmaga sötét poklából és megnyugvásával emelkedhetett a fénybe. 

Félszeműnek a halál a megszabadulást hozza el. Áldozatával az indiánok életben hagyják a veszélyt nem jelentő fiút, aki így megépítheti az „új hajót”, amin majd haza mehet.

A többiekkel ellentétben Félszemű nem a képzeteit kergette, hanem a (külső és a belső) Valóságot figyelte; tűrt és várt, és nem önmagát próbálta a világra erőltetni, hanem (szinte őrszellemként) a fiúnak, azaz a Jövőnek akart segíteni, aki (hiszen már ráhangolódott, de nem önmagából kifordulva, hanem egyénisége fejlődésének eredményeként) az ő szellemi örökségét is tovább tudja vinni.

Áldozatával Félszemű szellemmé válhatott – ahogy ezt a legutolsó képben láthatjuk, már nem vörös látomásként, hanem kékes színekben, és nem egy komor felhővel szem­ben, hanem egy hegy mellett jelenik meg a profilja. Őrszel­lem­ként tovább segíthet az ő gondolatait már kimondás nélkül is megértő fiúnak. Miért pont a fiúra kellett vigyázni, miért neki kellett segítenie a hazatérésben, miért az ő élete a fontosabb? Ilyen kérdéseket csak az ego kérdezhet – mert a választ csak a sors tudhatja.

A vezető mindig Krisztusról beszélt: „Feláldozta az életét, hogy mi megszabadulhassunk a fájdalomtól és szenvedéstől”. Vajon értette az új hit „újvilágát”?

A hit és a képzetek fennhangon hirdetése helyett Félszemű a Valóságot élte, valós sorsát követte, valódi áldozatot hozva halt meg (mert „az számít, nem igaz, hogy hogyan távozok”) a Sors szolgálatában, így kerülhetett a Hősök mennyországi palotájába, a Valhallába.