Jurassic Park - Őslények és az Élet

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

 Sok műalkotás valójában egy-egy egyéni helyzet szimbolikus átfogalmazása, olyan, mint amit például álmainkban láthatnánk. Látszólag csillagrendszerekben vagy régi korokban játszódik egy történet, a szereplők pedig lehetnek lovagok, állatfigurák vagy éppen robotok, valójában viszont mindezen szereplők konkrét emberek vagy jelenségek megjelenítései.
Így a legkülönösebb történet is egyszerű értelmet nyerhet, ha megtaláljuk a kulcsát. Látszólagos borzalmak egészen más jelentést hordozhatnak.


Mennyire tekinthetünk erőltetettnek egy értelmezést?

A műalkotás-értelmezések szabályai matematika precizitással is megfogalmazhatók, a lényeg azonban a következő:

• a műalkotás adott jelenség (helyzet, folyamat, látásmód, stb.) szimbolikus átfogalmazása, ábrázolása
• a műalkotás értelmezése a szimbólumainak a megfeleltetése
• az értelmezés annál pontosabb, minél teljesebb, átfogóbb ("miért?") és ellentmondásmentesebb ("de!") módon lefedi az ábrázolást
• különböző ellentmondásmentes értelmezések esetén megtalálható egy absztraktabb értelmezés, ami azokat lefedi, összefogja
• a műalkotások túlnyomó része egy olyan skálán helyezhető el, amely az egyéni helyzet, probléma átfogalmazásától kiindulva, általában véve az ember és a világ viszonyáig vezet, esetenként már transzcendens vonatkozásokkal.
• a műalkotás több szinten képes megidézni jelenségeket, így egy értelmezés adott szintre vagy szintekre vonatkozik
• a pontosabb értelmezés azt jelenti, hogy jobban fel tudjuk deríteni az alkotás mint ábrázolás szemantikáját, belső összefüggéseit

(Az értelmezések a "miért"-ek alapján pontosíthatók, a "de"-k alapján pedig módosítandók.)

Egy értelmezés "erőltetettségének" kérdése így alapvetően "illeszkedési" (adekvációs) probléma, amely egyszerű érvelési technikákkal ellenőrizhető. Aki nagyon erőltetettnek talál egy értelmezést, az elképzelhető, hogy nem fogékony a képi-szimbolikus világra. Sőt, még az is előfordulhat, hogy a témával kapcsolatban valami lelki problémája van, amely intenzív tiltakozásként jelenik meg.
Ha azonban nyitottan tudjuk nézni a műveket, a világukba valósággal belekerülhetünk. Ekkor a problémák rendkívüli mélységükben jelenhetnek meg és a történések átélés szintű tapasztalat tudásává válhatnak.

Látszólag túlzás a Jurassic Park történetében valami többletjelentést keresni, az írója azonban a közismert Michael Crichton, így nem meglepő, hogy egy jelenség rendkívül átfogó és összetett ábrázolását, valódi átgondolását láthatjuk.

Na? Talán?

A Jurassic Park már az első percekben megmutatja a tényleges problémát: Ellie kíváncsian figyeli, hogy a párja, Alan, hogyan reagál az idegesítő kisfiúra. A nő ekkor felméri, hogy Alan hogyan viszonyul a kisfiúhoz, vagyis, hogy alkalmas lesz-e a gyermekvállalásra?

Nem fog ez így menni :(

Lőjjék le! Lőjjék le!

A főszereplők megjelenése előtti két jelenetben először az Őslények világának veszélyét láthatjuk, amikor egy "velociraptor" (gyors rabló csirke) elragad egy emberfiát: a csonkolást még a zord nagy vadász se tudja megakadályozni ("Lőjjék le! Lőjjék le!") - minderről majd később. A második jelenet pedig annak a lehetőségét csillantja fel, hogy talán a megfelelő szervezéssel és technológiával megteremthető az "őslények" világa.

Alan Grant a világ végén, mégis Isten tenyerén a rejtélyek mélyét kutatva, ...

... a borostyánba zárt őslény-lét által elvarázsolva

Őslénytudósok

A probléma, a szituáció tehát a következő: van egy idősödő pár (a filmben fiatalabbak a szereplők: ezek önmagukról a belső képeik - "á, nem is vagyunk még olyan öregek"). Alan és Ellie tudósok, vagyis alapvetően a steril szellemi kihívások világában érzik jól magukat. Alan általában irtózik az újdonságoktól, így a technikától is. Idősek, vagyis "őslények", másrészt "tudósok", vagyis összevonva "őslénytudósok". Létezési módjuk maga az "őslények" világának a kutatása, amely egyszerre grandiózus és vadromantikus, viszont a biztos kihalással fenyeget.

Milyen vélekedések kapcsolódnak Alan fejében a gyerekekhez?

• "büdösek" (túlságosan valósak a szellemi kihívásokhoz képest)
• "sokba kerülnek" ("De smucig vagy!" - veti közbe Ellie)
• "zajosak, rendetlenek" (vagyis káoszt hoznak a jól berendezett életükbe)

Ellie szerint viszont "egy gyerek érdekes lenne" ("a breed of the child could be intriguing"), vagyis éppen, hogy pluszt hozhatna az életükbe.

A gyerekvállalás kérdésének felmerülése felkavarja az őslények örök nyugalmát, ezt-azt el is kell takarni, hogy ne történjen nagyobb sérülés. Megérkezik az idős, bohókás professzor, aki elmondja, hogy ő tud olyan konstrukciót, amiben az őslények világa működőképes, bár vannak, akik szerint az nem biztonságos. Sőt, ha a pár az őslény-lét rezervátuma mellett teszi le a voksát, akkor a napról-napra finanszírozott kutatói létük még legalább három évig fenntartható marad (míg egy gyerek óriási költségekkel járna). Ebben a világban nem kell semmire sem sajnálni a pénzt - ha magukról van szó.

Az idős tudós az Alan gondolataiban megjelenő őslény-lét fenntartás koncepciójának a megszemélyesítése, egyben Alan időskori képe, projekciója. Mivel gyermeket sem vállalt, ezért felelőtlen, még az életveszélyes helyzeteket is bagatelizálja, ha azok az érdekei ellenében jelennek meg. Maga a gyermekvállalás is ilyen helyzet, ugyanis a film annak elmaradását életveszélyes kockázatnak mutatja be. Az idős tudós látszólag szórakoztató, de komolytalan, felszínes. Láthatjuk, hogy ez az őslény-park elképzelés erősen sántít (bottal jár).
A pár tehát elkezdi gondolatban végigpróbálni, hogy az őslénylét rezervációja hova vezethet?

Az idős tudós Alan adott viszonyulásának, "személyiségtöredékének", jungi perszonáliájának a megszemélyesítése. Valójában az összes fontosabb férfiszereplő Alan egy-egy viszonyulását, koncepcióját jeleníti meg.
Alan egy kicsavart gondolatsora eredményeként a gyerekvállalás valójában felelőtlenség lenne a részükről, részben, mert a gyerekek káoszt hoznának az életükbe.  Mi lenne, ha Alan maga is alapvetően felelőtlenül szervezte volna meg az életét? Így az őslényszakértő ellenpólusaként - mint a titkos vágyainak kivetülése - megjelenik Ian, a káosz-szakértő. Ian zavaróan közvetlen. Egy "rock-sztár". Valahol van három gyereke és több exfelesége is. Azonnal "ráhajt" a környezetében lévő attraktív nőre. Azonban: ha a káosz mellett teszed le a voksod, akkor az el fog érni, talán életveszélyes mértékben. Vagyis: csak sebesüléssel tudja elhagyni a szigetet.

Alan zsugoriságának a kivetülése a jogász-könyvelő különös figurája. Ő először tart a kockázatoktól, azonban az "őslényparadicsom" megpillantásával azt egy rendkívüli anyagi lehetőségnek tekinti (mert a pénzüket magukra tudják költeni). De ez egyben azt is jelentené, hogy a lett-volna gyermekeiktől veszik el a pénzt, azaz az ő rovásukra gazdagodnak. Ez a gondolat már az idős tudós ellenkezését is kiváltja.
Ennél is szélsőségesebb az anyagiasság megjelenése a számítógépes figura, "Dennis Nedry" személyében. A "nerd" a magyarban a csak technológiában élő, valójában életidegen és irreális elképzelésekkel teli emberre használt "kocka" kifejezésnek a megfelelője. Dennis (a komisz) magukat az embriókat akarja áruba bocsátani.

A megszemélyesített életképtelen, sőt, életveszélyes elképzelésekkel le kell számolni.

Maga a Király

A főbb férfiszereplők mellett még egy nőnemű "szereplő" is Alan önmagáról alkotott egyik belső képének a kivetülése: maga a Tirannoszaurusz Rex, a megkérdőjelezhetetlen erő és akarat.
A T. Rex Alan kedvenc dinoszaurusza. Szinte pánikrohamot kap, amikor megtudja, hogy az idős tudós ezt is élővé tudta tenni. Ugyancsak sokatmondóak Alan szavai és hanghordozása, amikor a Rex megjelenésére várnak a neki vacsoraként feltálalt kikötött kecskénél: "A T. Rex nem akarja, hogy etessék. Vadászni akar." Mert "Nem lehet elnyomni a 65 millió éves" férfi vadász-"ösztönt". Mindez a káosz-szakértő testközelségében hangzik el, akinek ez a "vadászat" a természetes közege. Ez a pillanat egy hatalmas parabolaként jelenik meg, egyrészt a "lekötött", Ellie-t megjelenítő kecske (nem véletlen, hogy Lex, a kislány, felháborodik - ő "vegetáriánus", ami itt a "családpárti" szinonimája). Másrészt: Alan a gyermekvállalást, az (átvitt értelmében is) otthon felszolgált vacsorát nem értéknek tekinti, ami ad neki és egy másik létszintre léptethetné, biztos háttérként újabb lehetőségeket nyithatna meg, hanem az erőszakos domesztikálásának, ami elvesz tőle.

Az aktivitásba csapó anyagiasság (Dennis) eredményeként az eddig korlátok közé zárt őserők kiszabadulnak. A T. Rex először az izgága és irracionálisan viselkedő gyerekek ellen támad. Ezt a megnyilvánulását már maga Alan sem tudja elviselni, így a felülkerekedő józan esze a gyerekek védelmére kel. A Rex így elpusztítja az anyagias könyvelőt. A film megmutatja, hogy a gyerekvállalás esetén az anyagiakban való gondolkodás valójában lelki szegénység (magára hagyta a gyerekeket) és gyávaság, sőt a film képei szerint egészen egzaktul: az ilyen egy szar alak. Az ilyen egyáltalán nem "király", sem a szándéka, sem a viselkedése, így a Rexnek le kell vele számolni.

A káosz-kutató alapvetően jó szándékú, de átgondolatlan, aki magát és a környezetét is káoszba, életveszélybe sodorja, így a Rexnek el kell érni, hogy ne ugráljon annyira. A sebváltó és általában, a dolgok menetének irányításától is távol kell tartani.

A (gondolati) torzszülött, "Dennis Nedry" egy szélsőséges koncepció megjelenése, így az eltüntetése is szélsőséges módon történik. Egyrészt, ez gondolkodás valójában vakság, amely a követendő utat sem látja, illetve, általában véve ez iránytévesztés, ami az értelmetlen halálba vezet. A film logikája szerint vagy ez a gondolkodás győz, ami a meg sem született embriók rovására szerzett anyagi előny, vagy a gyermek győz, és akkor ennek a szándéknak kell pusztulnia. Köztes út nincs.

A hamis biztonságérzetet adó számítás valójában vakság, ami utat téveszt.

Utódok; "az élet utat tör"

A történet során Alan egyre inkább látja a gyermektelen "őslénylét" veszélyességét és fenntarthatatlanságát, másrészt fokozatosan hozzáidomul a gyerekek közelségéhez. A legelső pont, amikor a laborban éppen megszületik egy kis "őslény" és Alan a kezébe fogja. Az, amit élőben eddig csak elképzelni próbált, hirtelen ott termett előtte, mint a saját gyermeke. Majd megjelenik az idős tudós két unokája, akik korban éppen az önállósodási szint határán vannak.

Fontos dolog történik, amikor megpillantják a beteg dinoszauruszt. Alanben minden mást felülír az együttérzés (a gyerekek a saját gyerekkora emlékeinek más szintű újraélését jelentenék). Ellie esetén pedig láthatjuk, hogy ha valami büdös is, de segíteni kell, akkor egy pillanatig sem habozik. Nem úgy, mint a káoszkutató, aki inkább az elvek és anyagtalan képletek világában maradna.

A film a gyermekvállalás megtagadását értelmetlenségnek és életveszélynek mutatja:

• ez alapvető tiszteletlenség a természettel szemben ("Megdöbbent az, hogy semmi tiszteletet nem mutatnak a természet iránt.")
• ez egy felelőtlen genetikai kísérlet, ami kihaláshoz vezethet ("Nem látja az itt lappangó veszélyt? A genetikai hatalom a bolygó legfélelmetesebb ereje, de ön úgy bánik vele, mint egy gyerek az apja puskájával.")
• a gyerekek ugyan káoszként jelennek meg, de a káosz maga a világ sajátossága, így a gyermekvállalástól való elzárkózás a világtól való elzárkózás, azaz szó szerint: irrealitás

A történet érvelése szerint a gyerekek a szüleik kicsi másai lesznek. Tim, a kisfiú valóságos kis őslénytudós, aki olvasta Alan könyvét, kritikai véleményei vannak, de alapvetően tisztelettel fordul Alan felé. Lex, a nővér pedig ki tudja segíteni Ellie-t, mert ért a számítógépekhez. Le kell tehát szállni a földre, a realitás talajára, csak így hárítható el az életveszély kockázata (ennek a képe Tim és Alan hosszú jelenete a fára esett autóval). (Az "out on a limb" az angol egy kifejezése a kockázatos helyzetre.)

Ez az "otthon"-koncepció egy közismert, szabványos rendszer, így tudok a működtetésében segíteni

A legfontosabb érv tehát a következő: a gyerekek végső soron nem elvesznek a szülőktől, hanem éppen, hogy adnak, plusz erőforrásokként jelennek meg. A világ sajátja a káosz, így veszélyes helyzetben, különösen a kor előrehaladtával, amikor egyre nehezebb ellensúlyozni a külvilág káros hatásait, ezek a plusz erőforrások akár életmentő szerepűek lehetnek.

Megtörténik a bébietetés és Alan rádöbben, hogy még a steril környezetükben is megjelenhet az élet (a talált tojások).

Raptorok

Látszólag csak két jelentősebb női szereplő van a filmben, Ellie és Lex. Valójában az egész sziget nőneműekkel van tele. A dinoszauruszokkal. Legközvetlenebb interakcióban a raptorok jelennek meg. Kik is ezek a lények?

• a nevük szerint gyorsak és vadászok, akik leginkább a csirkékkel-pulykákkal vannak rokonságban
• nagyon ravaszok, nem lebecsülendő a problémamegoldó képességük, és jobb, ha nem feledjük, hogy van emlékezetük
• "a Velociraptor falkában vadászik. Összehangoltan támad, és nagy számban jelenik meg"
• "Amikor ez rád néz, érzed, hogy felmér."
• hosszú körmük - vagyis, bocsánat - karmuk van, éles, "akárcsak egy borotva"
• az elkapott, még élő áldozatukból élvezettel lakmároznak: "A lényeg az, hogy még élsz,
• amikor elkezdenek enni", de lehet, nem sokáig és a kialakult helyzetet talán nem is nagyon lehet életnek nevezni

Vagyis a raptorok Alan képei a gyermektelen egyedülálló férfivadász nőkről, akik szintén őslények.
Érdekes kép, hogy a raptorok ugyan meg tudják tanulni a kilincs használatát, de a konyha alapvetően nem az ő világuk, ott nem igazán igazodnak el.

Amikor a "nagy vadász" fölébe kerekednek és leteperik.

Még két fontosabb férfiszereplőről nem beszéltünk. Az egyik a "vadász", ugyancsak Alan egyik belső képének a kivetülése: a helyzet, hogy "ragadozókkal" vagyok körbevéve, de én is ilyen ragadozókra "vadászom", és a gyorsaságom, tapasztalatom miatt nem fogok áldozatul esni. "Szinte minden ragadozóra vadásztam már, de ahogy ezek mozognak..." "- Gyorsak?" "- Mint a gepárd." Ez mindaddig tart, amíg nem találkozik olyan ragadozóval, akire nem számított.

A "vadász" kiegészítő ellentéte Ray, a "szaki". Ő Alan elképzelése a háziasított férfiról, aki már tűzön-vízen átment, de akin a tűz és víz is átment. Nagy elszántsággal szívja a cigarettáját, miközben minden problémát próbál megoldani, de csak adott határig jut el a szinte fásult, megfáradt energiátlansága miatt. A raptoroknak nem ellenfél.
(Ray története ennél sokkal összetettebb. Ő egyre inkább látja, hogy a korábbiakhoz képest a környezete, az otthona mindinkább széthullik, azon egyre nagyobb káosz uralkodik el: "Just look at this work station. What a complete slob". Szerinte a teljes rendszer újraindítása szükséges. El is indul a "nagyfeszültség" irányába, annak a vezérlő-központja -bocsánat, a film ezt mondja-  azonban egy raptorhoz vezet, akinek az áldozatává is válik - lásd később.)

A film kegyetlenül őszinte képe, hogy az őslény-létforma valójában vásári bolhacirkusz, ami talán élőnek látszik, valójában (a "káosz"-veszély miatt az érdekességet és újdonságot, azaz az Életet is száműzött) gépies világ. "Az egész gépesítve volt." Ugyanilyen kép a borostyánvilágba zárt konzervált vér.

Ellie

A történések során Alan egyre inkább családfővé, a család királyává válik.

A tirannoszaurusz egyetlen morgása, és a habozó gyerekek egyből szófogadóvá válnak :)

Ha megfigyeljük Alan és Ellie viszonyát, azt láthatjuk, hogy inkább baráti, majdnem testvéri a kapcsolatuk, ami alapvetően alacsony hőfokú. Ian rá is kérdez, hogy most ők valójában egy pár vagy mégsem?

Ellie többször is megmutatja, hogy mind szándékában, mind tetteiben alkalmas a család, az otthon megteremtésére és biztosítására. Az egyik nagyobb jelenete éppen a külső ragadozók ellen védő kerítések áramának a visszakapcsolása. Ez valójában a "helyszín", vagyis a "terület határainak biztosítása" (angol kifejezéssel: to secure the perimeter). A recept szerint egyrészt a nagyfeszültséget rejtő "csövet" kell követni (ebben az idős tudós már nem, csak a káoszkutató Ian tud segíteni). A másik ajánlást ki lehet találni.

A biztonságos otthon rendszerének újraindítása nem magától értetődő

Itt nem lehet habozni, el kell dönteni, hogy valaki kint marad-e vagy bent. Ugrani kell. (Sőt, itt most "újraélesztés" is kellett.)

A Király visszatér

Az otthon maga a Paradicsom, terülj-terülj asztalkám bősége lehetne,...

Az "őslénypark" lakói a kihalás veszélye mellett a vadászó "raptorok" célpontjai is. A "raptorok" alapvetően Ellie-re és a gyerekekre, vagyis a családmodellre jelentenek veszélyt, illetve általában véve az élet milyenségére, személyes szinten, de az egész Életre vonatkozóan is.

...de arra rávetül a szinte mesei szörnyek, a raptorok árnyéka

A veszélyes helyzet előhozza Alanből a tirannoszt, a "királyt", és megmenekülnek. (A tirannoszaurusz ekkor Ellie képe is lehet, mint "anyatigris". Mindkét esetben a család szentségét megőrző erőről van szó.)

A család...

A film ezen a ponton arra utal, hogy Alan rájön arra, hogy a vadászösztön által mozgatott Rex helyett egy maguk által kialakított birodalom, egy másik, magasabb szintre emelt élet "királya", sőt, császára lehet. 

...közös harmóniájában...

...is szárnyalhat a lélek

 
Sajnos egy későbbi részben azt látjuk, hogy végül mégsem így történt.

Ihletetttség és a mindennapi gondolkodás linearitása

A Jurassic Park látszólag egy egyszerű fantázia-kalandtörténet sematizált szereplőkkel. A felszín alatt azonban egy helyzet magas művészi színvonalú megfogalmazását láthatjuk. Ez a megfogalmazás egyszerre átfogó, részletes és mély. Egy racionális érveléssorozatnál sokkal elemibb és lényegibb, esszenciálisabb módon tudja megmutatni a jelenségek igazi természetét, így a világlátásnak másabb, magasabb szintjét jelenti. Ez az a mód, ahogy valójában az ember a világát látja, viszont a hétköznapiságban a racionalizáló tudatfél ezt szinte teljesen elnyomja, így a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen ez a világ. Ugyanez a képiségében megjelenő megfogalmazási, ábrázolási mód jelenik meg az álmainkban, de a legtöbb ember alig vagy egyáltalán nem emlékszik azokra. Ugyanez a képiség jelenik meg az ősi mondákban, mesékben vagy a versekben, de a legtöbb ember ma már csak újságcikkeket olvas.

Mi ennek a megfogalmazási módnak a jellemzője? Egy racionális helyzetleírásánál egyszerre átfogóbb és részletesebb, az elemeknek és viszonyaiknak sokkal mélyebb, lényegibb és intenzívebb ábrázolását jelenti. Ez egy magasabb tudatszinthez kapcsolódik, amely a dolgokat mélységükben és lényegükben képes látni. Az alkotás során a művész valószínűleg egy ihletett, intuitív állapotba kerül, amely talán újabb agyterületek bekapcsolódását jelenti, ami a világ teljesebb, minőségében másabb érzékelési lehetőségét nyitja meg. Ekkor, mint egy szélesebb információs csatornán nem egyszerűen mennyiségileg több, hanem szervezettségi szintjében összetettebb ismeret közvetítődhet. A nagyobb információtartalmú szervezettség ott érhető tetten, ha az alkotásban, így a filmünkben is egyetlen részlet sem helyettesíthető mással, módosítható vagy helyezhető át, anélkül, hogy az egész jelentéstartománya torzulna.  

A hasonló megfogalmazások ma már a legtöbb ember számára idegenek, de ugyanígy a nem-lineáris mélységi-lényegi gondolkodás. Így sokan el sem tudják képzelni, hogy egy történetnek valóban lehet hasonló tényleges jelentése, az megidézhet hasonló jelenségtartományokat. A szimbolikus gondolkodás is általában idegen azok számára, akik nem emlékeznek az álmaikra, így el sem tudják képzelni, hogy a racionalitáson túli teljes tudatuk hogyan látja a világot. Ugyancsak gyakori felvetés, hogy az alkotó biztosan nem tudta a történet teljes szimbólum-rendszerét így átgondolni, ahogy az felfejthető: biztos semmi ilyesmi nem állt a szándékában. Aki hasonló kérdést tesz fel, az előtt valószínűleg sajnos ismeretlen az ihletettség-intuíció állapota, illetve, általában véve a hétköznapi racionalitást meghaladó tudati szintek. A művésznek nem átgondoltan kell megtervezni a szimbólumokat, hanem adott helyzetre, jelenségekre rárezonálva azoknak egy lényegibb leírását és megoldását tudja adni. Az ilyen ábrázolás elsősorban nem is a racionalitáson, hanem az azon túli tudatrészeken keresztül hatni is tud, így jobbá tudja formálni az érzékelő világát. A művésznek nem is szabad, hogy akaratlagos szándéka legyen egy szimbólum-rendszer ábrázolására, ez ugyanis kényszeredett, erőltetett műveket szül. Az igazi művész a világ teljességére tud kapcsolódni. A magas művészi színvonalú alkotás pedig meg tudja idézni azt azok számára, akikben meg van a megfelelő nyitottság, érzékenység és a képesség az igazi varázslat megélésére.  

(folyt. köv.)

Óceánia

Parti homokba fúrom az ujjaim
ágait, míg hullám hűse fonja és
vonja kezem el messze a parttól
a végtelen éjek mélye felé

"hiába már" (?)

Hajnalban álmomban egy ifjú dadaista költő nagy pátosszal a következőt irományát szavalta:

hiába már a hiába-már,
ha hiába már a hiába-már,

mert hiába már a hiába-már,
ha minden-minden hiába már.

mert hiába már a hiába-már.
hiába már; a hiába-már...

Arra gondoltam (álmomban): talán a szavak túlértékeltek. Vagy az ifjú dadaista költők.
A költői est házhoz, álomhoz jött...

A szakmainak tűnő közönségből valaki azt kezdte sejteni, hogy a költő némi, ma nagyon divatos hallucinogén főzetet is használt.
Mire felállva, mintegy vers-versenybe öltöztetett riposztként ő is megszólalt:

ha valaki túl' szereti a lét,
ami elhozza neki Léthét,
hogyan szerethetné létét...

(Álmomban a "túl" egyszerre két, igekötői jelentésében is megjelent.)

Végül egy film hangulata jelent meg...
Mes nuits sont plus belles que vos jours (1989)
(Nem szabadna örökös napfogyatkozásban élni)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom... (elemzés)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A vers eleje így kezdődik: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent". Azonban mindjárt két szempontot is olvasunk, először "nekem szülőhazám", "messzeringó gyerekkorom világa", majd pedig: "Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj". Elsősorban ez a két szempont váltakozik: a "lentről", pontosabban: belülről, azaz résztvevőként való látásmód, és annak ellentéte, a fentről való dehumanizált látásmód, mely pusztítandó célpontokat lát.
Az (ember-)idegen felső, gépies látásmódra váltás előtt a "nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom" keserű képe jelenik, annak az előérzete, ahogy az éppen még "lángoktól ölelt kis ország" földjét - ahogy azt a házfalat is - elöntik, felperzselik a lángok, és vér fogja áztatni, megfesteni: maga a "csorgó, vöröslő fájdalom".
A vers annak az előérzete, hogy ez a föld, a szülőhazánk, az élet mélységében való megélésének, a lelki kiteljesedésének nekünk rendelt helyszíne - ahogy ezt a "részt-vevő" képek is mutatják - hamarosan a pusztítás célpontjává válik. A "sírok" közti "anyóka" halk sírogatása az elkerülhetetlen baljóslatú végzet ómene. Vörösmarty említése az "Itt élned", és most: "halnod kell" közeledése.
Egy üres sor után hirtelen vált a hangnem: "Hisz bűnösök vagyunk mi", sőt, a "dolgozók", "bűntelen költők", és "csecsszopók" zavarba ejtő felsorolásával találkozunk. Ez a váltás a földközeli realitás képeivel az égen túl az Égi dimenziót nyitja meg.
Az ország, a szülőhaza célponttá vált. A gépen fölébe szálló Fölött ott van az egyetlen lényeges "szempont", Isten. A kiszolgáltatott Haza vajon Isten haragvó Ítéletének célpontjává vált? "Hisz bűnösök vagyunk mi", de az a többi nép is. Majd a költő értékeket próbál felsorolni. A "dolgozók" teremtenek és nem csak henyélnek. Talán vannak "bűntelen" "költők" is, akik a szépség, a lélekkel telítettség isteni tartományainak szolgálói. És ott vannak a "csecsszopók", akik még semmilyen bűnt nem követhettek el, és úgy csüggnek kiszolgáltatottságukban anyjukon, mint az emberi sors a kifürkészhetetlen Isteni terven. Hiszen ez a szülőhazájuk, ahogy nekünk is, tehát ide rendeltettek, rendeltettünk élni.

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent" - kezdi a költő. Valójában egyetlen kínzó kérdést tesz fel: Nem tudhatjuk, de: Mit jelenthet Istennek ez a tájék, az életterünk? Érdemes vajon arra, hogy ne emésztődjön fel? Isten a sajátjának tekinti-e annyira a lábához térdeplő embereket, amennyire a költő ismeri "ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom", és Ő tudja-e "hogy merre mennek, kik mennek az uton"?
A gépen fölébe szálló számára célpont az ország. Vajon az az Feletti, Isteni megítélés célpontjává váltunk? Elkerülhetjük, hogy feleljünk bűneinkért, még ha ez gyermeki vágynak is látszik, "az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én". Mivel kerülhető el az Ítélet? Mert "ím itt e kő, de föntről e kő se látható".

A vers egy ívet mutat. Ez a haza a "messzeringó gyerekkorom világa", ahol felnevelődtünk; és, talán "bűnösök vagyunk mi", megértünk a pusztulásra, de legalább írmagunk megmaradhasson, a még ártatlan "csecsszopók" kapjanak lehetőséget az Élet megélésére. Hogy bennük megnőhessen "az értelem, / világít bennük" - őértük talán az őrangyalok virrasztanának.

A haza, az életterünk, az Életünk célponttá vált. Hogy a Jövő fonala ne szakadjon meg, talán csak az segíthet, ami elrejthet a gépies fenti célzó szemek, de még inkább a haragvó Fenti látó Szemek elől.
"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."

Péterpál

Július végén orvostanhallgató lányommal és Veres Károllyal együtt Boldizsár Ildikó "Első Nyári Meseegyetemén" vettünk részt. Ildikó, aki egész életében mesékkel foglalkozott, egyszerre átfogó és lényegi áttekintését adta a meséknek.
Az egésznapos előadások után este még beszélgetés is volt, ahol a saját mesék gondolata is felmerült. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudnék-e itt "impromptu" saját mesét mondani. Az első két ötlet túl primitív volt, de aztán kezdett összeállni egy történet. Mivel szerencsémre többször is hallhattam (Pápainé Páhi) Emma néni meseszövését, így, ha elakadtam, arra gondoltam, vajon Emma néni mit mondana. Rendkívül érdekes volt, hogy a motívumokat fejben egy képi-jellegű "gyorsírással" lehetett feljegyezni, illetve rendezgetni. A mese kitalálása kb. két órát vett igénybe, valószínűleg a gyakorlatlanságom miatt. (Utólag észrevettem, hogy a Szalmakirály című mese, mely több elemére ekkor nem emlékeztem, nagyon foglalkoztatott, különösen az erőteljes képi világa miatt. Meseelemzéses könyvem zárásaként éppen ennek az elemzését tervezgettem. Másrészt, egy hónappal korábban Rómában éppen Péter-Pál ünnepén voltunk, és különös volt megtapasztalni, hogy a modern magyar városközpontú kultúrából mennyire eltűnt ez a "jeles nap", mind egyházi, mind aratási-ünnep értelmében.)
A mesét néhány nap múlva leírtam. Boldizsár Ildikó augusztus végén és szeptemberben a Hónap meséjének választotta.

Egyszer volt, hol nem volt, hiszitek vagy sem, élt egyszer nagyon-nagyon messze egy öregember a feleségével. Volt egy szép házuk, házuk körül szép kertjük, meg volt a határban egy nagy búzamezőjük, amely bőségesen ellátta őket, hogy jutott is, maradt is. Szépen teltek a napjaik, de boldogok mégsem voltak. Mert nem volt gyerekük.
Az öreg nagyon szerette a búzamezőt. Ahogy növekedett a búza és ahogy lassan érni kezdett, sokszor végigsimogatta a kalászokat. Gondolatban az egész aranyló búzamezőt átölelte. De „jaj”, gondolta, „egyre nehezebb emelni a kaszát, évről évre”, és „meddig fogja még bírni”, és „mi lesz azután, mi lesz a földdel”? Bárcsak a Jóisten megáldotta volna őket csak egyetlen fiúcskával, aki segítene, és aki később, ha már ők nem lesznek, jó gazda lenne és bőségesen megélhetne a földből.
Ebben az évben is jött a nyár, majd a kalászok is lassan beértek. Péter Pál napja közelget. Az öreg megélezte a kaszát, a sarlót, és készült az aratásra. Éppen Péter Pál napja jött el; az öreg még csillagos hajnalban felébredt és kiment a mezőre. A nap lassan felkelt, de még a növekvő hold keskeny sarlója is látszott az égen, épp az öreg feje felett. Nagy sóhajtás után suhintott egyet, dőltek a kalászok és kezdte vágni a rendet. Még alig kezdte el, de már érezte, hogy lankad a karja - pedig még ott van előtte az egész mező…
A nap lassan kapaszkodott fel az égre. Egyszer hatalmas forgószél támadt, egy közeli fát ki is döntött, az örvénye pedig a búzamező felé tartott. Tövestül tépte ki és szórta szét a búzát, az öregnek majd a szíve szakadt meg. A forgószél szekérnyi utat vágott, majd hirtelen, a búzamező kellős közepén a semmibe foszlott. Az öreg a kaszát eldobva sietett befelé és a nagy pusztítás közepén mit látott? Bizony, nem sajnálta a kalászokat, mert ott egy pólyás fiúcskát talált. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem volt a környéken. Felkapta a fiúcskát és vitte haza. A felesége azt sem tudta, hova legyen nagy boldogságában. Az öreg pedig ment vissza a mezőre. Mert most már három szájnak kell jóllaknia.
Tanakodtak, hogy nevezzék el a fiút. Mivel Péter Pál napja volt, gondolták, hogy legyen Péter vagy legyen Pál. Nem tudtak dönteni, mert mindkettő név egyformán tetszett nekik, így a fiút elnevezték Péterpálnak. Apja Pálnak hívta, anyja Péternek. De az emberek is, ha egyik nap Péternek nevezték, a másik nap Pálnak.
A fiúcska lassan felcseperedett, és ahogy már elbírta a kaszát, a földön is segített, az öreg nagy boldogságára, és a sok dolog miatt igen erős legény lett. Minden évben, ahogy közelgett Péter Pál napja, már készültek az aratásra, és utána már a munka. Mindig csak néhány nap múlva jutott eszébe az öregnek, hogy bizony, a fia születésnapját elfelejtették, és így volt már tavaly is, és az előtt is… De a fiú erre csak azt mondta, „nem baj édesapám, majd télen friss kenyérrel és foszlós kaláccsal ünnepelünk”.
Ebben az évben is Péter Pál napja közelgett, és már készültek az aratásra. És éppen Péter Pál napja jött el, amikor hajnalban a legény hanyatt fekve, álmában a feje fölött a csillagos eget látta. Azon pedig látott egy hullócsillagot, ahogy éppen előtte a távolból lassan közelít, majd fénylő szikrázással felette, a feje fölött száll el. A legény felébredt, és maga sem tudta, hogy miért, de jókedve kerekedett; fel is nevetett.
Ahogy a szülei is felébredtek, álmát a legény elmesélte és azt mondta, „édesapám, én elindulok és megkeresem azt a csillagot”! „Jaj, fiam”, kérlelte az öreg, „egyedül nem bírok a földdel, ne hagyj itt! Indulj aratás után!” A legény beleegyezett, és ment is ki a földre. „Ki tudja, hogy merre megy majd?” - mondta az asszony az öregnek, „s ha később indul, ki tudja, hol éri a tél?” Az öreg bánatosan válaszolta, hogy egyedül már nem bírja a földet, és ha a fiú nem segít, akkor talán a télre sem lesz elegendő élelem.
Eltelt az aratás, a cséplés, és az a jókedv még mindig kísérte a legényt. Édesanyja feltarisznyázta, édesapja botot faragott neki, aztán búcsúzkodás és indulás, arra, amerre a szikrázón fénylő csillag haladt.

Ment a legény, mendegélt az úton, amikor egy sűrű erdőhöz ért. Kérdezgette az emberektől, hogy merre visz az út az erdőn át. „Jaj, te legény” - mondták neki, nagy az az erdő, egy nap és egy teljes éjszaka kell, hogy átérj rajta, de ahogy leszáll az éj, megjelennek a lángoló szemű farkasok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie az erdőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Az első hajnalsugárral elindult az erdőbe. Csak ment, ment a sűrű fák ágai között, és már délután felé járt, amikor az egyik falevélen különös csillogást látott. Egy ezüstös csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Ment tovább és lassan leszállt az éj, de még mindig nem látszott a rengeteg vége. A sötétben farkasvonítás hallatszott, majd lángoló szempárok vették közre. Látta a legény, hogy nincs tovább. Sóhajtott egy nagyot, és levette kucsmáját, hogy „istenem, itt állok előtted”. Az ezüstös csepp hirtelen bevilágította az erdőt, a farkasok pedig mind lefeküdtek a földre, meghunyászkodtak. Kicsit bátortalanul, de a legény elindult köztük, a farkasok meg, mintha csak őrző kutyák lennének, követték. Ahogy hajnalodott, elérték az erdő határát.
Az erdőn túl egy folyó volt, és azon egy híd állt. Ahogy menne fel a hídra, hirtelen megjelenik előtte az Ezüst tündér: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet és levette a kucsmáját. A tündér elvette az ezüst cseppet, majd hirtelen azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, mi volt az a szikrázón fénylő csillag”? „Az a csillag” - mondta a tündér - „a Napkeleti király leánya. A király régi ellensége egy boszorkány, az változtatta a lányt hullócsillaggá és űzte olyan helyre, hogy emberfia ne találjon rá.” A legény megköszönte a választ és továbbindult.

Ment a legény, mendegélt az úton. Sűrű bokrokhoz ért, az ágak szinte egymásba kapaszkodtak. Kérdezgette az embereket, hogy merre visz az út a bokrokon át. „Jaj, te legény” - mondták neki -, „nagy és sűrű az bokros, egy nap kell, hogy átérj rajta, de ott minden nap vihar van. Az első villámcsapással megjelennek az üvöltő fergeteg oroszlánok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a bokrokon, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Következő hajnallal neki is indult. Már délután felé járt, amikor elkezdtek gyülekezni az égen a viharfellegek. Hirtelen a bokrok ágai között aranyos csillogást vett észre. Az egyik levélen egy aranyos csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. A felhők mind sötétebbé váltak, szélroham kerekedett, majd lecsapott az első villám. Oroszlánüvöltés hangzott fel, majd az örvénylő sörényű fergeteg oroszlánok rohantak felé. „Jóistenem, segíts most is!” – sóhajtotta a legény, és levette a kucsmáját. Aranyló fény világította be a zivatar sötétségét, és lassan a felhők is elkezdtek világosodni. Az oroszlánok meghunyászkodtak és a tovább induló legényt követték, mintha csak őrző kutyák lennének.
Esteledett, ahogy elérte a bokros határát, amelyen túl egy folyón egy híd állt. Ahogy megy a híd felé, hirtelen az Arany tündér jelenik meg előtte: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet, hogy az a csepp milyen jó szolgálatot tett neki, de levette a kucsmáját. A tündér elvette az arany cseppet, majd azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, miért kerekedett az álmom után olyan jó kedvem”? „Azért, te legény, mert az a csillag, az a lány, éjjeli álmaidban már sokszor beszélgetett veled, hajnalonként pedig nézte, ahogy a földeken dolgozol. A boszorkány félt, hogy egyszer csak emlékezni fogsz a csillagos álmokra, ezért vitette el a leányt, túl a világ végén”. „Ha a világ végén is túl van” - gondolta a legény -, „én megkeresem”. Megköszönte a választ és tovább indult.

A hídon túl az út egy széles mezőn át vezetett, ahol derékig ért a hajladozó fű. A legény kérdezgette az embereket, hogy merre visz azon át az út? Annak a mezőnek talán nincs is vége, mondták, de ne is induljon arra, mert ott valahol messze egy vasfogú banya háza van, és, ha a közelébe ér, biztosan széttépi. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a mezőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. El is indult, és ment, sok-sok napon át. A hajladozó fűszálak apja búzamezőjére emlékeztették, és gondolkozott, hogy mi lehet a két öreggel, egészségben vannak-e? Hirtelen, a fűszálak között különös gyémánt csillogást vett észre, mint egy fénylő könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Fénylő gyönyörűség, és, talán, ez is segíti majd. Ment, mendegélt a végeláthatatlan mezőn, és az idő lassan hidegre fordult, leesett az első néhány hópehely, majd néhány nap múlva már térdig gázolt a hóban. A legény csak ment, de már számolgatta, hogy meddig bírja még étellel, és talán, gondolta, ez lesz a sorsa, hogy itt a semmi közepén fog megfagyni.
Egyik nap már éppen alkonyodott, amikor egy kis fényt látott a távolban és felette egy fekete füstcsíkot. Közelebb érve látta, hogy az egy ház, amely kéményéből ömlik az égbe a füst. Hirtelen a semmiből egy hatalmas banya termett előtte, arasznyi vasfogakkal. A banya rákiáltott: „Mit keresel itt, te!” -, és már neki akart rontani, hogy széttépje. Olyan hirtelen történt, hogy a legény moccanni se tudott, de a banya közvetlen előtte megállt és a szemét nézte. „Mondd meg, te legény, de igazat szólj! A szemedben mintha azt látnám: te már láttad tündér könnyét?” „Talán azt láttam” - mondta a legény és levette a kucsmáját, benne a fénylő gyémántcseppel. A banya megkerüli kétszer, háromszor a legényt, méregeti. „Na, te legény!” - mondja - „Meghagyom az életed, ha a szolgálatomba állsz”. Bekísérte a házba, ahol a tűzhelyen hatalmas láng lobogott, és a lángok között három óriás vastojás izzott. „Ezek az én fiókáim” - mondta a banya. „Amíg kikelnek, mindig izzani kell a tűznek. Ez a dolgod. Mondd meg a neved!” „Az én nevem Péterpál” - mondta a legény. „Na, legény, ha két neved van, akkor kettő helyett kell dolgoznod!”
A banya a legényt etette, itatta. A legény meg éjjel és nappal, két ember helyett is fűtötte a lángot, izzón tartotta a vastojásokat. Lassan elolvadt a hó és közelgett a tavasz. Egy nap a tojások repedezni kezdtek, majd szörnyű károgással embermagas fekete acélhollók bújtak elő, nagy szárnycsapkodással a levegőbe emelkedtek, és fekete örvényként keringtek a házban. Törtek az edények, az asztal, borultak a székek, és ahol a szárnyuk a falhoz ért, hatalmas vágások maradtak utánuk. A legény a földre lapult. A banya szélesre tárta az ablakot. Még egy örvény és a három hatalmas acélholló kirepült.
„Na, fiam” - mondta a banya - „Jól szolgáltál. Ezért teljesítem egy kívánságod.” „Én csak azt szeretném tudni, öreg szüleim, édesapám, édesanyám jól vannak-e?” A banya elővett egy tálat és vizet öntött bele: „Nézd meg magad!” A legény belenézett a remegő vízbe, melyben lassan kibontakozott a házuk. Látja, hogy édesanyja ott áll az ablakban, és csak néz arrafelé, amerre a fia elindult, hogy vajon visszajön-e az életben, hogy vajon visszajön-e az ő életében. Öregapja meg ott van, kint, a búzamezőn, mert ősszel már csak a föld felét tudta bevetni, és most a másik felét kezdte. Mondja az öreg: „Tavasz búza - ravasz búza; meg tudsz-e kapaszkodni, meg tudsz-e nőni, be tudsz-e érni?” „S ha beérik, egyedül le tudom-e aratni?” - sóhajtott az öreg. Éppen dél volt. Apja odament a búzamező közepére, éppen oda, ahova a forgószél a fiúcskát letette. A földre asztalkendőt terített, két szelet kenyeret vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet, egyet magának, egyet a távolban lévő fiának. Majd szalonnát és hagymát vágott mindkét kenyérre. Majd a kenyér mellé édes foszlós kalácsot vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet. „Édes fiam” - mondta, „egyél velem, ünnepeljük meg jóelőre a születésnapod, akár minden nap. Itt lesz, ami lesz. Te csak magadra vigyázz, és adja a sors, hogy a sok segítségért, amit adtál, sose éhezz.”
A legény sóhajtott egy nagyot, hogy a ház is majd beleremegett. Nézi a banya is, és kérdi: „Na, merre vezet az utad? Visszafordulsz, vagy mész tovább?, mert arra a Gyémánt tündér hídja van”. A legény gondolkodik erősen. Haza is menne, de a csillagot kell követnie. Nincs már sem aranyos, sem ezüstös cseppje, így az oroszlánok, a farkasok széttépnék. Ha tovább megy, egyetlen kincsét a Gyémánt tündérnek kell adnia, így az sem segítheti. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, tovább kell mennie, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Szedelőzködik és indulni készül, amikor a banya megállítja. „Kétnevű fiam, te két ember helyett szolgáltál egyetlen zokszó nélkül, így adok neked még valamit.” Azzal egy almát nyom a fiú kezébe. De az olyan kemény alma volt, hogy késsel sem lehetett megkarcolni. A fiú zsebre vágta, hogy hátha majd megpuhul; elbúcsúzott a banyától és továbbindult.
Hamarosan egy folyóhoz ért, amin egy híd vezetett át, és azon már messziről látta a Gyémánt tündért. Mondani sem kellett, levette kucsmáját, már messziről nyújtotta és mondta: „Olyan van nálam, ami nem az enyém”. A tündér méregette egy pillanatig, majd azt mondta: „Látom, legény, jó a szíved. Ezért óvd meg a cseppet addig, amíg legközelebb találkozunk!” Majd egyetlen pillantás, és eltűnt. A legény csodálkozott, majd visszatette a kucsmáját és továbbindult.

Ahogy ment, mendegélt, kopár vidékre ért, ott egy aranyos házhoz. Bekopogott az ajtón, hát ott lakott a Nap anyja. Leültette, megvendégelte a fiút, de mondta, hogy a legénynek alkonyatkor el kell menni, mert ha hazajön a Nap, hát azonnal széttépi. Eljött az alkonyat, a fiú indult is volna, de olyan fáradtság lepte el, hogy mozdulni sem tudott, és gondolta, csak még egy perc, csak még egy perc és indulok. De már hazaért a Nap, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” Berontott a Nap a szobába, de ahogy a fiúra pillantott, megállt és méregette. „Nocsak, te vagy az, öcsém, Pál?” Az anyja, de a legény se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor testvérem, a Szél, a földre tett. Azóta is figyellek, hogy munkával töltöd napjaid, nem csak sütteted a hasad. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy a csillagleány nyomában indult útnak. „Hát, én azt nem tudom, hol lehet” - mondta a Nap, mert ő nappal nem látta, de talán a testvére, a Hold tudja. Este szállást adott, majd a pirkadó hajnallal útjára igazította.
A legény kora estére ért a kopár vidéken az ezüstös házhoz, a Hold anyjához, aki leültette, megvendégelte a fiút, de mondta neki, hogy hajnalra el kell mennie, mert ha hazajön a Hold, hát azonnal széttépi. A fiú mondta, hogy neki beszélnie kell a Holddal. Csak azon gondolkozott, lesz-e ideje elmagyarázni, hogy ki is ő. Hajnalra hazaért a Hold, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” és már ott volt a fiú előtt, hogy széttépje, aki még meg se tudott szólalni. Ahogy azonban a fiúra pillantott, megállt, méregette, majd azt mondta: „Nocsak, te vagy az, öcsém, Péter?” A Hold anyja azt se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor a testvérünk a földre tett. Azóta is figyellek, hogy néha hajnalban vagy alkonyatba nyúlva dolgozol és nem pihenhetsz. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy azt a csillagleányt keresi. „Hát, őt én sem láttam. Ha se nappal, se éjjel nem találjuk, akkor talán a te keresztapád, a Szél tudja, hol lehet, mert ő eljut minden zugba”. Azzal útnak igazította.
A legény ment, csak ment tovább a kopár vidéken. Egyszer csak hatalmas forgószél jelent meg a távolban és száguldani kezdett felé. A legény azt se tudta, hová bújjon a kies vidéken, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal. A forgószél azonban a semmibe foszlott és egy ember jelent meg előtte nevetve: „Egyet se félj tőlem, édesfiam! Én vagyok a te keresztapád, aki a forgószéllel a földre tett Péter Pál napján. Most jövök a Naptól, a Holdtól; elmondták, mi járatban vagy. A te csillagod, nincs a földön, nincs égen. A világ végén van az Üveghegy. Annak a tetején, egy ösvény végén van az a csillag.”
„Akkor, oda kell mennem” - mondta Péterpál. „Oda nem juthatsz” - mondta a Szél. - „Az Üveghegyig még csak elvihetlek, de annak csúcsa túlnyúlik az égen, túl Napon, túl Holdon, és semmilyen Szél el nem éri. De ha oda fel is jutnál, ott örök sötétség van, az ösvény két oldalán meg halálos mélység. És ha fel is jutnál, lefelé már nincs út.” A fiú ezt válaszolta: „Keresztapám, ha addig tudsz, addig vigyél.” A Szél azt mondta: „Na, akkor kapaszkodj belém!” Forgószéllé változott és a fiút elrepítette, egészen az Üveghegy aljáig. Majd elbúcsúzott és - mint a Szél - elrepült.

A legény, Péterpál, csak állt ott az Üveghegy aljában, mely olyan sima és olyan meredek volt, hogy arra fel senki emberfia nem kapaszkodhatott. Ahogy ott tanácstalanul álldogált, nézelődött, egyszer csak kiesik a tarisznyájából az az alma, amit még a banyától kapott, gurult, gurult a földön, egyre nagyobb lett, majd - hiszitek vagy sem - táltoscsikóvá változott. Megrázta sörényét és az ámuló legénynek annyit mondott: „Ülj fel a hátamra, édes gazdám!” Azzal megindultak felfelé, az Üveghegyen, mind magasabbra. Az Üveghegy csúcsa túlnyúlt az égen, és ott mind sötétebb lett. Lent csak egy apró fénypont volt a világ. Fent Péterpál a sötétben levette kucsmáját, és a gyémántcsepp bevilágította a keskeny ösvényt, mely két oldalán olyan mély szakadék volt, hogy, ha valaki csak odanézne, hát, beleszédülne. Ahogy haladtak az ösvényen, a távolban egy pislákoló, halványan csillogó fény jelent meg. Közelebb érve látják, hogy oda hullott a fénylőn szikrázó csillag. Péterpál felvette és az ingébe rejtette a csillagot. Vissza is fordultak. Elérték az Üveghegy szélét. „Most csukd be a szemed!” - mondta a táltos, és hogy, hogy nem, ki tudja, leereszkedtek az Üveghegy aljába.
„Most merre mennél?” - kérdezte a táltos. „Haza, öreg szüleimhez, édesapámhoz, édesanyámhoz.” A táltos vágtatni kezdett és hamarosan a Gyémánt tündér hídjához értek. A tündér már várta. Péterpál visszaadta a gyémántként fénylő cseppet. Majd újabb vágta, és a másik hídhoz értek. „Édes gazdám” - mondta a táltos -, „én tovább nem mehetek, az már nem az én világom”. Péterpál megköszönte az eddigi utat és a lobogó sörényű táltos nagy robajjal elvágtatott.

A legény csak állt ott a bozótos előtt, hiszen a fergeteg oroszlánok és azon túl, az erdőben a lángszemű farkasok között hogyan juthat át, és hogyan védheti meg a csillagát? Elinduljon? Vagy mégse? Várt, várakozott egy teljes nap és teljes éjszaka, mikor az égen különös fekete felhő jelent meg, olyan csattogással és villámlással, mintha kardok verődnének össze. Péterpálnak földbe gyökerezett a lába, annyira belefáradt már a sok veszélybe és hogy most egy újabb, váratlan, feléje közelít. A felhőből a három óriás acélholló bontakozott ki és körülrepülte a fiút. Így kiáltottak: „Itt a mi dajkánk! Hát bajban vagy?” Óvatosan felragadták, és átrepítették bozóton, erdőn, és azon túl tették le vigyázva a földre. Majd újabb fekete fergeteggé váltak és eltűntek a messzeségben. A fiú az inge alatt őrizte a csillagot, de az most kiugrott a földre és ott előtte gyönyörűszép lánnyá változott. „Megmentőm” - borult a lány Péterpál nyakába.
A legény és a lány mentek a falu felé. A lány elmesélte a történetét, és, hogy a legény álmában mi mindenről is beszélgettek. És csak beszéltek, beszéltek, hiszen annyi, de annyi csoda van ezen a világon.
Péter Pál napja közeledett, és az öreg már készült az aratásra, de még inkább készült, hogy kimegy a búzamezőre, annak is legközepébe, ahol az a forgószél még nem is olyan régen a fiát a földre letette. És majd ott megünnepli fia születésnapját, remélve, hogy a fiú jól van és ő is ünnepeli életét a földön, az Életet a földön. És eljött Péter Pál napja. Az öreg még csillagos hajnalban összekészült és indult a határba, a búzamezőre. A Nap éppen felkelt, de még fent a Hold is látszott - ha nem is pont úgy, de hasonlóan, mint régen. Az öreg a távolban két embert látott közeledni - az egyik olyan ismerős! Ahogy közelebb érnek, hát a fiát látja! Egymás nyakába borulnak, és csak mesélnek, mesélnek…
„Fiam” - mondja az öreg - „ez most már mindig a te napod lesz, amin semmi mást nem teszünk, csak a visszatérésed ünnepeljük!” „Nem úgy van az, édesapám” - mondja Péterpál. - „Hazamegyünk édesanyánkhoz, és maguk ellátják a vendégünk. Nekem viszont dolgom van, itt kint, a búzaföldön. És majd végezve ünneplünk.” Azzal hazasiettek, édesanyja minél hamarabbi látására.
Péterpál pedig vissza, kiment a búzamezőre, aranyos reggelben felnézett a Napra, a Holdra és érezte, ahogy a Szél körülölelte. Majd megfogta a kaszát és vágni kezdte a rendet. Mert most már négy szájnak, vagy, ha a Jóisten adja, később ötnek, hatnak vagy többnek kell jóllaknia.
Ennyi volt.
Mese volt.

Thelma és Louise -- lányok és a "vad"nyugat

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Thelma és Louise, a két fiatal nő, egy hosszú hétvégére készülnek a hegyekbe, mindössze csak, hogy egy kicsit kiszakadjanak mindennapi környezetükből és gondtalanul eltölthessenek pár napot.
Thelma a fiatal háztartásbeli feleség, akit a férje gyakorlatilag semmibe vesz, háztartása kellékének tekint, miközben a férfi a "túlóráit" valószínűleg más nővel vagy nőkkel tölti el. Louise pincérnő, akinek van kapcsolata, a nő körül mégis ott vibrál a feszültség.
A hétvégi kirándulás egyre elkerülhetetlenebb tragédiába torkollik, a végzetszerű események mind nagyobb erővel sodorják a két nőt a szakadék felé.
A film a nőket a férfiagresszió védtelen céltábláiként mutatja meg. 

Thelma egész életét védett burokban töltötte, gyakorlatilag soha nem konfrontálódott a valósággal, így őt gyermeki naivitása sodorja bajba. Ő csak egy kis önfeledt szórakozásra vágyik, viselkedésére viszont az ivó- és táncpartnere úgy gondolja, hogy neki ennyiért már több is járna, és meg akarja erőszakolni. Louise esetén utalásokból tudjuk meg, hogy vele már történt valami hasonló, és nem hogy igazságot szolgáltattak volna neki, hanem valószínűleg még őt hibáztatták.
A kilátástalanság totalitását így ez a két szélsőség mutatja meg: vagy az ilyen személyiség már az agresszió céltáblájává vált és akkor képtelen lesz a későbbi együttélésre, ahogy Louise-nak sincs lehetősége élni a barátja által felajánlott együttéléssel. Ha viszont még nem szenvedett el ilyet, ahogy Thelma, még a történet elején, akkor a tapasztalatlansága, naivitása miatt fog belesodródni. De, az sem nevezhető életnek, ha nem mozdul ki otthonról, a férje háztartásbeli bábja marad, aki szó szerint lábtörlőjének nézi; egy jelenetben a mérges férj észre sem veszi, hogy a pizzában tapos - azon, ami etetné-táplálná-éltetné.

 

A kilátástalanság totalitásának egyik dimenzióját így az áldozatok mutatják meg, melynek két szélső pontját Thelma, vagyis a tapasztalatlan naivitás és Louise, a keserű tapasztalat ábrázolja. Vagyis, a film értelmezésében minden nő célpont.

A viselkedéstudomány szakértője

A másik dimenziót az elkövetők két szélső pontja adja meg. A kocsmai ivó- és táncpartner (Harlan) direkt és fizikai agresszióval akarja megszerezni, ami szerinte jár neki. Sokkal árnyaltabb a Brad Pitt által játszott "J.D.", aki indirekt és pszichés manővereivel éri el, hogy Thelma lefeküdjön vele. Ezzel ő elrabol valamit a nőtől, ahogy a két nő Thelmára bízott összes vagyonával meg is lép. "J.D." egyetemistának adja ki magát, valójában fegyveres rabló, és tettei következményei a végzetszerűnek tűnő elkerülhetetlen tragédia felé sodorják a két nőt. (A film egy kivágott jelenetében Louise rákérdez, hogy "J.D." milyen szakos, mire a fiú a "viselkedéstudomány"-t nevezi meg.)

A történet során vagy a naivitás, vagy a keserű tapasztalatok miatt Thelma és Louise egyre inkább úgy reagálnak, hogy a további életük mind lehetetlenebbé válik. Pszichésen gyakran szétesnek, figyelmetlenné, felelőtlenné válnak, és előtérbe kerül a leckéztetés, még akkor is, amikor kis női bájjal ők lehetnének a játszma nyertesei... Így valójában egy fordított Valmont-t (1989.) láthatunk (melyben a női praktikák irtották ki a naiv és felelőtlen fiatal férfit a világból).
A kilátástalanság totalitását az áldozatok (azaz: mindenki vagy áldozat vagy azzá válhat) és az elkövetők, egyben elkövetési módok (direkt-fizikai vagy indirekt-lelki) szélsőséges változatai ábrázolják. A nők tehát a filmben szinte külön fajként jelennek meg, akik teljes kiszolgáltatottságukban védtelenek itt, a vad "nyugat" ellenséges környezetében. A szélső pontok által kifeszített terület belső tartományában pedig az előre meredő fegyverű férfirendőrök tömege tölti ki a teret, menekülést sem hagyva a mintát megtörni kívánó, vagy abból szabadulni próbáló nők számára.

Egy egész hadsereg

A nagy mackó

Mindössze két, pozitív viselkedésű férfit látunk: Louise barátja Jimmy, egy nagy mackó, aki támogatja Louise-t, de nem tudja ellensúlyozni a nő korábbi keserű tapasztalatának következményeit. A másik pedig a nyomozó, Hal Slocumb, aki átérzi és megérti a két nő helyzetét. Nála egy hangsúlyos jelenetben látjuk, hogy még a felkínálkozó pincérnő ajánlatát sem fogadja el; talán úgy látja, hogy a gyilkosság kiszolgáltatott lelkiállapotba sodorta a pincérnőt, és még véletlenül sem akarja kihasználni a helyzetet. És főleg: a hivatása etikailag nem engedné meg, hogy ilyen helyzetben (amikor ő a megmentő), szexuális kapcsolatba keveredjen. A nyomozó, Hal Slocumb azonban tehetetlen a "rendet" visszaállítani akaró elvakult férfirendőrök tömegével szemben, ahogy a neve is sugallja: lassú és erőtlen.

Most jobb, ha hazamegy

Ebben a harmadik dimenzióban tehát Jimmy erős és támogató, de alapvetően passzív, a nyomozó pedig ugyan aktív, de alapvetően lassú és erőtlen. A keserű hangulatú filmben így még a szerencse sem a két nőt segíti.

Tehetetlenül

§

A film elején néhány hangsúlyos pillanatban egy hegyet látunk zenei aláfestéssel. Ezt először érthetnénk úgy is, hogy a két nő, és így általában véve a nők útját hegyként állják el az áldozattá válásnak és az agressziónak a filmben mutatott lehetőségei. Azonban az égbolt, a felhők fehérsége, de a zene is ellentmond ennek a jelentésnek, és különösen az, hogy a két nő a hegyekbe készült a mindennapjaikból való hétvégi kiszakadásra. A hegy tehát inkább egy ideál képe, a tisztáságé, egyfajta felszabadult könnyűségé (ahogy a felhők is mutatják). Erre utal az is, hogy a kezdőképekben fekete-fehérből, vagyis szürkéből a kép színekkel telítődik, majd sötétté halványul.

A filmnek létezik egy alternatív befejezése, ami ezt az utóbbi jelentést igazolja. A két nő belehajt a szakadékba (a lehetőséget mutató fotót, a vidám kirándulásra induló két mosolygó nő képét kisodorja a szél az autóból, örök emlékként, hogy mit vesztettünk el). Itt azonban eltűnnek egy szikla mögött, majd a szakadék szélére kirohanó detektív (a két nő segítő szándékú, bár erőtlen "őrangyala") látja, ahogy az autó lent az úton nagy porfelhővel elhajt a hegy és a felhők felé. (A két nő tehát, ha csak a túlvilágon is, de el tudott indulni az ideálok világa felé. Érdemes ezt összevetni a Gladiátor "Most már szabadok vagyunk" végével is.)
Az ami érték volt és lehetett volna, a számtalan tényező végzetes következményeként nem tudott beleilleni a realitásba, így ebben a történetben elveszett az élet számára.
A hosszú út végén magasodó hegy a tisztaság, a könnyedség, a lehetőségek, az emelkedettség, az ideál jelképe.

Szárnyas fejvadász - "Mint könnyek az esőben"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Úgy 25 éve, hogy célzottan próbálkozom elemzésekkel, a művek mélyéből előbukkanó világ, világlátás megközelítésével - persze, közbeiktatott hosszú-hosszú szünetekkel. Valaki éppen kérdezte, hogy most mennyire látok másképp adott művet, van-e, hogy gyökeresen más, esetleg ellentétes lesz az értelmezésem? A "Szárnyas fejvadász" esetén ez elég jól megragadható, mivel '97 körül röviden írtam erről, a szellemi lények műalkotásokban való megjelenítésével kapcsolatban (a Sliver című film elemzése után). (Az első, nem csak egy-egy részletre vonatkozó elemzésem '90 körül Ridley Scott Legenda című filmje volt, így különös érzés a Szárnyas fejvadász hasonló színezésű világát látni.)
Nyomtatott sorok, múltba vivő időgép:

Az angyalok természetéről

szóló több más, mai  misztériumot is kereshetünk, különösen az utóbbi évek filmterméséből. Ilyen a Virginia Woolf regénye alapján készült Orlandó , az emberközelibb Michael, a mára már klasszikussá vált, álomszerű Berlin fölött az ég, illetve annak újabb, könnyebben emészthető amerikanizált változata, az Angyalok városa is. Közülük a Szárnyas Fejvadász sci-fi történetét az teszi különlegessé, hogy itt az őrzésnek nem csak a figyelés, hanem éppen a korlátozás szerepe hangsúlyozódik ki.
A 2019-ben játszódó történet helyszíne természetesen Los Angeles, az angyalok városa. Ebben az elképzelt korban az emberek replikánsoknak nevezett robotokat készítenek. A saját képünkre és hasonlatosságunkra teremtett másolatok feladata a szolgálat az emberek kénye-kedve szerint a külső űr háborúi és földi ésszel elképzelhetetlen veszélyei között. Teremtésük helye a Föld és a Tyrell vállalat, mely számukra egyaránt tiltott terület. Pedig pontosan ez több replikáns célja, akik még önpusztító módon is keresik az utat vissza, hogy kérdést tehessenek fel szellemi atyjuknak, Tyrellnek.
A visszavonult fejvadászt, Deckardot azért kényszerítik vissza a szolgálatba, mert öt replikáns fellázadt, egy űrhajót megszerezve visszaszökött a Földre, s most a céljuk ismét az, hogy eljussanak Tyrellhez. Deckard minden különösebb érzelem nélkül, csendes megadással törődik bele a kényszerbe és indul el tenni a dolgát, ami a lázadó replikánsok megszüntetése, örök „nyugalomba helyezése”.
A filmben különösen feltűnő a replikánsok érzelemmel teltsége, szemben az emberekkel, akik a várttal pont ellentétesen, hidegen, érzelmek nélküli robotokként teszik a dolgukat. Ezzel a transzponálással a replikánsok az embereket jelenítik meg, a filmbeli emberek pedig valójában az égi lényeket. Az atya természetesen Tyrell, de a börtönőrhöz hasonló szerepű őrangyal, a Szárnyas Fejvadász, azaz Deckard mellett maga a sántító ördög is megjelenik. Deckard érzelemmentessége annyira kirívó, hogy már-már feltételezzük: ő is egy replikáns.
Az „angyalok” élete öröknek látszik a replikánsok néhány évre korlátozott élettartama mellett. A film másik feltűnő pontjaként a replikánsokkal történő összecsapások közben az erőtlennek tűnő Deckard folyton vesztésre áll. A tökéletesebb szervezetű robotokkal szembeni küzdelmek során azonban egyetlen pillanatra sem bizonytalanodik el, hiszen rajta keresztül maga a törvény harcol, mely sérthetetlennek és sokkal hatalmasabbnak tűnik a replikánsok erejénél.
Tyrellnél tett látogatása közben Deckard megismerkedik a legújabb modellel, Rachaellel, aki korábban nem is tudta magáról, hogy nem emberi lény. A film rendezői változatában, Deckard egy különös látomásában az egyszarvú is megjelenik. A szimbólum által feltett kettős kérdést így fordíthatjuk le: mikor tekinthető egy teremtmény embernek, hiszen a jellegük és elnevezésük miatt a Szűz minőségként azonosítható replikánsok sokkal emberibb tulajdonságokkal rendelkeznek, illetve lehetséges-e a viselkedése alapján a Szűz minőségként, őrangyalként azonosítható Deckard organikussá, érzelmekkel teli lénnyé változtatása? A két kérdés valójában egy, hiszen ha Deckard már nem csak a törvény képviselője, érzelemmentes szolgája, akkor felmerülhet benne a kételkedés, hogy milyen jogon semmisíti meg az emberibb viselkedésű teremtményeket.
A replikánsok azért akarnak eljutni szellemi atyjukhoz, mert a szerintük hibás teremtésben túlságosan rövid életet kaptak és azt szeretnék meghosszabbítani. A Tyrelltől kapott válasz alapján ez nem lehetséges, a rövid élet a szervezetükbe van kódolva, de ez a tökéletesebb szervezet egy telítettebb életet ad ajándékként. A csalódott Roy Batty, a lázadó replikánsok vezetője megöli Tyrellt és később dühöngő démonként támad Deckardra. Éppen az összecsapás közben „jár le” az élettartama, a funkcióit fokozatosan felmondó testének utolsó tettével mégis megmenti a legyőzött Deckard életét. Utolsó szavaival Roy megbékél a halállal és rövid, mégis a szenvedésekkel és csodákkal a teljességében élt életével. Tettével így Deckardot is megajándékozza a választás lehetőségével.
Rachael iránt érzett szerelme mellett a Tyrell által Fiúként megnevezett Roy általi megváltás fordítja el végül Deckardot a törvény feltétlen szolgálatától. Deckard elmenekül az ugyancsak szökevény – ezért „nyugalomba helyezésre” ítélt – Rachaellel. Az utolsó képekben az örök éjjel sötétségében élő, folytonos esőben ázó, egyetlen gépezetként működő Los Angeles ellentétét, napsütésben szikrázó hegyi tájakat és az érintetlen természet szerves és színgazdag világát látjuk.
[in: Mai misztériumok]

Változatok

(Egy jó film világába egyre bentebb haladhatunk, idővel újabb és újabb finom részleteket fedezhetünk fel. Láthatunk-e többet, mondjuk 15 évvel később? Több adathoz mindenképpen hozzájuthatunk.)
A filmnek három változata is ismert. Volt egy ősváltozat, amit próbavetítéseket követően a nézői tapasztalok alapján módosítottak, így született meg az első ('82-es) vetített moziváltozat. A próbanézők alapvetően nem értették, hogy mi is történik a filmben, így a készítők kivágtak néhány jelenetet, Deckard narrátorként kommentálja az eseményeket és saját érzéseit. A nézők lezáratlannak ítélték a befejezést, ahogy a pár eltűnik a folyosó végén a bezáródó liftajtó mögött, így a film kiegészült az autóban utazás néhány másodpercével és a napfényes természeti képekkel. Az USA változatból kivágták az "erőszakosabb" jeleneteket. Kicsit később ('92) megjelent a film "rendezői változata" narráció és a lezárás nélkül, néhány kiegészítő jelenettel. A rendező még mindig elégedetlen volt az eredménnyel, így 2007-ben megjelent egy "végső vágás", ami a teljes jelenetsort tartalmazza (amit a nemzetközi moziváltozatban láthattunk), valamint Deckard egyszarvú-"álmának" a hosszabb változatát, amelybe egy pillanatra ő is be van vágva.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a narrált változat nélkül milyen részleteket nem értenénk meg a filmből, például tudnánk-e, hogy a film elején a helyre várakozó, újságot böngésző Deckard éppen valami állás-félét keres? A narráció súghat nekünk a rendezői elképzelésekről, amelyek egyébként csak homályos utalásokként jelennének meg.
Rendkívül érdekes a változatok hangulatának különbsége. Az első mozis változat alapvetően egy 1940-es '50-es '60-as évekbeli magánnyomozós film kliséit követi, amelyek néha rendkívül elnagyoltak és idegesítőek, például a bárban lezajló párbeszédnél, vagy a rossz hírű környék járőrellenőrzésénél és a nagy "gázzal" nekiinduló autóknál. Az eredeti ötlet valószínűleg az enyhén alkoholista, mindenhova beférkőző, gyilkos határozottságú, rejtetten mégis érzelmes, közismert magánnyomozó formátum sci-fi környezetbe helyezése lehetett. A kliséhalmon túl mégis, egy másik világba pillanthatunk be.
A második változat már jóval álomszerűbb hangulatú. Itt néha már titánok és hősnők (már-már VIP-ek) jelennek meg. Az álomszerűséget részben a kicsit másképp hangzó zene teremti meg, illetve, a vágás. Egy nyomozós párbeszédben a nagyobb szünetek a macsós erőfitogtatás felé húznák a hangsúlyt, a rövidebb vágás így feszítettebb ritmust ad és annak az érzetét, hogy a felek egyoldalon állnak. Rachael tesztjének kb. 4 perce itt 12 másodperccel (kb. 5%) rövidebb. (Hogy sejtelmes sejtésemről megbizonyosodjak, itt ki is mértem.) Az érzelmesebb részek pedig kicsit meghosszabbodnak.
A harmadik változat pedig a vágás feszítettségével és a jelenetek teljességével jóval nagyobb, átütő erőt kap.

Szellemi lények

(Léphetünk-e bentebb a film transzcendens értelmezésében, kikerekíthető, mélyíthető a mitikus szinten zajló történet?)
Dr. Eldon Tyrell, maga a Teremtő (El - isten, Don - úr), aki itt kérlelhetetlen kényúrként, tirannusként (Tyrell) jelenik meg. Los Angeles az angyalok városa, az angyalok szellemi szintje, számunkra színtelen, homályos szellemvilág, a kérlelhetetlen eső kényszerében ázva, legalábbis ilyennek tűnik, semmiképp sem olyan, ahova az ember vágyna. Idegen, más világokból származó, furcsán beszélő lények uralják, és különös, alig kivehető, manószerű lényekkel találkozhatunk. Az androidok, vagyis az emberszerű lények az itteniek másolatai, replikánsai (ahogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert). Feladatuk a "külső világok" vadabb körülményeinek felderítése, vagyis a tapasztalás, és ezzel a kolonizálást, a világok "belakását" segítenék. A Földre merészkedés tiltott és halálos a számukra. A földi birodalmat a rend őrei által irányított fejvadászok védik, vagyis ezek a szeráfok, az itteni világ határának őrangyalai. A "szárnyas fejvadász" fordítás kezdetben lehet, mindössze a repülő autókra utalt, "angyali" értelmében viszont pontosan kifejezi az egyetlen gondolat alatt a helyszínen megjelenő, pengével, más szóval: karddal (itt a pisztoly) a Törvényt őrző emberfeletti lényt.
Egy angyal, így Deckard is, önálló szabad akarat nélküli, végrehajtó szerv, a törvény érvényesítője, a törvényérvényesítés eszköze. A szabályok és a szabályokat áthágni akarók oldaláról ez érzelemmentes racionalitásként jelenik meg, aki már-már pszichopata. Innen származhat Deckardnak a Descartes-ra hasonlító neve, akinek híres "gondolkodom, tehát vagyok" mondata el is hangzik Pris szájából.
A szellemvilágban ugyancsak megjelenik sántító ördögként Gaff, aki mindig ott jár Deckard nyomában. Gaff mögött pedig a kérdéses szerepű rendőrfőnök, Bryant. A lázadók szempontjából a törvényt az operatív struktúrán keresztül kikényszerítő Főnök maga a Sátán, Bryant azonban egyáltalán nem pokoli. Első látásra. Ha a viszonyulását jobban megvizsgáljuk, az a film kulcsához is közelebb vihet. Bryant általánosító kategóriákat képvisel, így ő a személytelenség, lelketlenség "ördöge".
Gaff kis origami papírfiguraként tekinti Deckardot. Alakjai groteszken kommentálják a fejvadász belső gondolatait, mintha a fejébe, a lelkébe látna. Bryant kezdő megbízására egy csirkét készít - vagyis Deckard gyávaságát gúnyolja. Rachael megjelenik Deckard otthonában, akiben lassan felébredhetett a vágy. Majd Deckard és Gaff a két android lakására mennek, amin talán érezhető a szerelmi fészek hangulata is, s ekkor Deckardban felmerülhet egy megélhető lelki és testi kapcsolatnak, az igazi beteljesülésnek a lehetősége. Gaff ekkor egy hangsúlyozott méretű, merev hímvesszőjű férfi figuráját készíti. A történet végén pedig a remélt boldogság álmába való elszökést az egyszarvúval parodizálja. Ez utóbbit szokták annak a bizonyítékának is tekinteni, hogy Deckard is android, mivel az egyszarvú egy beléültetett kép. Ezen a szinten valójában lényegtelen, hogy Deckardot androidnak tekintjük-e vagy sem. Ő ugyancsak teremtett lény, a Teremtő műve, és ugyanúgy a feladata a Teremtő tervének végrehajtása, bár más szinten, és a szabad akarat kisebb fokával. Deckard tehát lehet android, a teremtettség értelmében. Ugyanakkor más szintű, más minőségű és más az operatív területe, mint az "emberszerűeknek". Tehát más, mint a lázadó androidok.

A lázadás szelleme

A lázadó emberszerű androidok a tiltás ellenére visszatérnek a Földre és a Teremtőjük elé akarnak járulni, hogy ő kijavítsa a Teremtés hibáját, a fejük fölött függő halált.
Roy egy Blake versből idéz: "Fiery the Angels rose, / deep thunder roll'd around their shores, / burning with the fires of Orc" ("Tüzesen buktak alá az angyalok. Mély dübörgés görgött partjaik körül, Orcus tüzében égve"). Itt tehát az űr másik világából megjelenőként önmagukat nevezi lázadó angyaloknak. Blake-nél Orc maga a lázadás istensége.
A szép Pris bejut Sebastian lakásába, majd megjelenik Roy. A magányos, gyors öregedésben szenvedő Sebastianban szimpátia ébred a "barátaihoz" oly' hasonló lények iránt és elindulnak az uralkodó Piramisa felé.
A tudományosságot imitáló párbeszédben Roy az EMS-t emlegeti, ami itt egy vegyület, de általában az "Emergency Medical Service", a sürgősségi ellátás, vagyis az (élet)mentő megnevezése. Tyrell a válaszában arra utal, hogy a halhatatlansággal rendelkező lények vírusként falnák fel, pusztítanák a környezetüket. (Napjaink tapasztalata alapján - anélkül is.) De maga a teremtmény - igazi remekmű. A külső világokban való tapasztalás minden eszköztárával, aki ugyan "vitatható dolgokat" is elkövethet, "De rendkívülieket is". Ha az általuk megélt szörnyűségek Tyrell számára semmit sem nyomnak a latban, Roy elköveti a legszörnyűbbet. Az übermensch kinézetű csalódott Roy júdás-csókot ad, majd eltorzítja Tyrell arcát, "képét" (torz istenkép), és nietzschei tettként megöli Teremtőjét.

Az egyszarvú és a bárány

Deckard nehezen érthető egyszarvú-"álmát" a moziváltozatból kivágták. A rendezői változatban egy rövidített részt láthatunk, csak a végső vágásban jelenik meg a teljes képsor. A film készítői már a következő projekten, a Hjortsberg által írt Legenda című mesén is dolgoztak, amelyben fontos szimbólum az unikornis.

Rinocérosz a képen: jelen és valóság

A világából kibillentett, sérülékeny lelkiállapotú Rachael megjelenik Deckard lakásában és a távozása után látjuk Deckard képzeletének látomásszerű képét, a vágtató unikornist. A képsor kicsit távolabbról indul. Kezdetben - csak kis méretben - de egy rinocérosz fényképét látjuk, a rondaságnak, kérlelhetetlenségnek, az útját követő tehetetlenségnek azt a tömegét, amely, ha rohanóvá válik, mindent elpusztít maga előtt. Deckard látomásában ez helyett jelenik meg az élettel és lélekkel telítettség unikornisa. Mindez alapján a film egyik kérdése így fogalmazható meg: Az elbírálás élettelen kategóriáit felválthatja-e az empátia, a másik szemén keresztül is tekintve a helyzetet? A lelketlen rendszert meghaladhatja-e a lélek?

Lehetséges ez a jövő?

A robotként minősített Nexus-oknak sokkal mélyebb kapcsolatuk van mind egymással, mind a teljes élettel (talán innen jön a név). Ők sokkal emberibbek, mint az embernek minősített Deckard.
Túl tud-e lépni Deckard a törvény lelketlen szolgálatán? Megjelenhet-e benne az empátia, az együttérzés? Megjelenhet-e általában véve az emberben az empátia, az együttérzés? Képes-e átérezni a kiszolgáltatottak, az áldozati bárányok helyzetét?
Rachael második látogatásakor Deckard szinte a nőre támad. Ez a jelenet kicsit a macsós magánnyomozó kliséjéből is táplálkozhat, amit lehetetlen volt enyhíteni. Kivágni mégsem szabad, mert ez az a pont, amikor a szabályok mentén cselekvő Deckard elveszti önmaga fölött az uralmát, annyira elborítja a vágy, hogy együtt legyen azzal az önmagában is bizonytalan lénnyel, aki felé egyre több érzelmet táplál.

Ki álmodik és miről?

A film alapjául Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye szolgált. Miről álmodhatnak az androidok, vagyis, mi lehet lelkük legtitkosabb vágya? Vagy, ami még fontosabb, vágyhatnak-e a békére, vágyhatnak-e a másikra?
A történetben egyetlen ponton látunk alvó androidot. A film végén Deckard rohan vissza a lakásába és első rémületében azt hiszi, hogy Rachael meghalt. Vajon az alvó Rachael elektronikus bárányokkal álmodott?
Még érdekesebb a kérdés, ha figyelembe vesszük, hogy a Rachael név jelentése pontosan: "bárány". Ha Deckard valójában android, akkor lehet-e lelkének legtitkosabb vágya Rachael? A törvény lelketlen képviseletének a helyébe léphet-e az ártatlan kiszolgáltatottakkal való együttérzés?

"Mint könnycseppek az esőben"

A film legendás mondatát a színész, Rutger Hauer írta, improvizációként. "All those moments will be lost in time, like tears in rain" - "Mindazok a percek elvesznek az időben, mint könnycseppek az esőben".
A négy lázadó android - két férfi és két nő - karakterei, valamint haláluk különböző módjai nagyon is lényeges mondandót sejtetnek.
A film kérdését úgy is feltehetjük: hogyan nézel szembe a halállal?
Deckard a tiltott területre behatolókat megöli, számukra ő a Halál angyala, Bryant "dicséretében" "egyszemélyes mészárszék"-nek nevezi, akivel, ha egy emberszerű android szembetalálkozik, gyakorlatilag nincs esélye. A négy lázadó android különböző módon reagál a halál közelségére.

Menekülés erőtlen szárnyakkal üvegfalakon átzuhanva

Zhora, aki a neve szerint maga a ragyogás, a ragyogó szépség, menekülni próbál. Magára kapott átlátszó kabátkája gyenge szárnyakat formáz, ahogy Deckard elől próbál elfutni. Nem bújhat el, a lövések így a hátán találják el. A látszatra utaló üvegfalakon próbál egyre messzebb áttörni (vagyis: hamis elképzelések mögé menekülne), de a Halál angyalának "pengéje" (itt: pisztolya) utoléri. A valótlan hiedelmek ilyen gyenge "szárnyai" alkalmatlanok a repülésre.
Leon Kowalski, aki az élet harcaiban kovácsolódott (Kowalski jelentése: Kovácsfi), oroszlánként (Leon) veszi fel a küzdelmet. Amíg Zhora menekül, Leon szembenéz a halállal (például ez valakinél történhet úgy, hogy életveszélyes munkát vállal), így harcosként is hal meg, mégpedig egy, a figyelmét elkerülő tényező miatt.

Fejét elcsavarni

Pris-re leginkább a trükközés jellemző, a megkerülés lehetőségének keresése. (Hogy mi indokolja a nevét, az rejtély. Zhora párjaként utalhat a prizmára, a szivárványra. De lehet a díjjal -price- kapcsolatos, vagy a boldogsággal/gyönyörrel -bliss- is.) A Halál angyala fejét hiába akarja "elcsavarni" és őt az orránál fogva vezetni, Pris vergődve fejezi be az életét.

Lehet az orránál fogva vezetni?

Ahogy a két nő is egymáshoz hasonló karakter, a negyedik android is, Leonhoz hasonlóan egy harcos. Sőt, már a neve is Roy Batty, a harc királya. Roy a teremtője elpusztítása után találkozik Deckarddal. Deckard a története során egyre inkább az androidok szemén keresztül látja a sorsukat és most Roy tettei fogják tanítani: Roy megadja neki a küzdés lehetőségét, az ellenfelet is partnerként tekintve.

A szeretett lény lelkét követve

Deckard magasabb szintre menekül, Roy viszont ide is követi, mégpedig (különösen egy sci-fi-től) nagyon meglepő módon. A halott Pris lelkéhez kapcsolódva tud majd felemelkedni (na jó, ebből kevés látszik), szertartásosan megfesti az arcát és farkas-szellemként (ami az ő totemállata lehet) indul feljebb a szellemvilágban.

Farkas-szellemé válva

Magához szorítva a szállni képes Lelket

A folytatás még döbbenetesebb. Elérnek a tetőre, és innen Deckard már csak a másik világba való ugrással menekülhetne, törött ujjai, azaz (részben lelki sérülése) miatt azonban megakad és félő, hogy a mélységbe zuhan. Roy egy galambot vesz magához, a Szentlélek jelképét, a másik világba emelkedés-repülés minőségét. Mögötte forgó hatalmas légcsavarokon láthatjuk képileg is megjelenni, ahogy szellemi energiájának gerjesztésével fel tudja emelni a lélekminőségét. Az ilyen értelmű "repülés" szellemével (a galambbal) és a megfelelő lendülettel így magabiztosan át tud ugrani a másik világba, a másik tetőre.

Szellemi erő és minőség emelése

A megváltó kéz

Mint könnycseppek az esőben

A sportszerűséggel Deckard és Roy egyenlőkké válnak, és ez képileg is megjelenik. Roy eltöri Deckard jobb kezének két ujját, majd ő is a jobb kezét kénytelen egy nagy szöggel átszúrni. A jézusi seb a másik szenvedésével, keresztjével való azonosulás. Roy emberszerűből a szellemi Világ királyává (Roy, Rei - király) válik.
Roy életideje ekkor jár le és egyik utolsó tettével megmenti Deckardot. Ahogy korábban írtam: "Utolsó szavaival Roy megbékél a halállal és rövid, mégis a szenvedésekkel és csodákkal a teljességében élt életével". Az életnek nem az idő, hanem a tapasztalás teljessége adhat értelmet. Ez az egyéni életen túl az Élet mint egész szeretetét jelenti, ezért is mentette meg Roy az ellenfelét. A moziváltozatban Deckard narrációjaként pontosan ezt hallhatjuk: "Utolsó perceiben talán jobban szerette az életet, mint valaha. Nem csak a saját életét. Hanem bárkiét."
"Mindazok a percek elvesznek az időben, mint könnycseppek az esőben" - mondja Roy az utolsó szavaival. Ez képileg pontosan ugyanaz (!) ahogy az egyén "könnycseppjei" (egyéni tapasztalásai, élete pillanatai) beleolvadnak az esőbe, a teljes Élet áramába. Az élete szeretete az együttérzés képességével önmagán túllépve az Élet szeretetévé vált.

A csalódott és teremtője képét eltorzító, majd megölő Roy a keresztútján egyenlő félként tekinti az ellenségét is, sőt, (vasszeggel "veretett" kezével) meg is menti. Roy úgy halt meg, hogy mások élete volt számára a fontos, így lélekben eggyé tudott válni magával a teljes Élet folyamával. A lélekgalamb elindulhat az Ég felé.

Az Ég felé emelkedő Lélek

A film kérdése így "mindössze" annyi, hogy hogyan éljünk - megteremtődhet-e bennünk az emberi, megjelenhet-e bennünk a lélek - és, hogy hogyan tekintsük az elkerülhetetlen halált?
A négy halál a naivitás (Zhora) és a vergődés (Pris), valamint a fizikai harc (Leon) és a szellemi küzdelem (Roy) négy szélsőségét mutatja meg. Van-e központ, Ötödik elem?

Deckard által elragadva, úton

Deckard visszamegy a lakásba Rachaelért. Kilépnek a folyosóra - a sánta ördögi Gaff most is tud mindenről - és eltűnnek a más szintre vivő liftajtó mögött. (Gaff mintha belelátna Deckard lelkébe, de emiatt még nem feltétlenül szükséges, hogy Deckard android legyen.)
Hova ragadja el a Halál angyala a bárány-ártatlanságú szeretett Rachaelt, aki csak egy élhető élet boldogsága után vágyakozik? Rachaelnek hogyan kell szembenézni a Halál angyalával? Erre a későbbi változatokban csak a zene utal. A moziváltozatban ekkor következik a szokatlan fényesség, a repülés érzetét sugalló képek, fenséges tájak, ahol azonban "a madár sem jár". Ez a földöntúli boldogság Mennyországa.

Szikrázó fény, földöntúli boldogság

jól megjárni

járt utat
ha járatlanért elhagysz
megjárhatod
- a még járatlant ;)