Antikrisztus - Az Elmúlás gyásza

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Lars von Trier szinte minden művében a szélsőségekig megy el, ami komoly pszichés megterhelést jelent a nézők számára, különösen azoknak, akiknek ismeretlen az emberi belső gondolkodási, pontosabban világmodellezési mód, a szimbólumok világa. Az ember ugyanis legbelül szélsőségekben éli meg világának a számára nem érdektelen részét. Azonban mindezt a racionalitása szocializálja, egy külső értékrendszer által elfogadható keretek közé szorítja. A szélsőséges ábrázolások így egyrészt az emberi tényleges világlátást képesek megmutatni. Másrészt, egy jelenség az extremitásában megmutatva-manifesztálódva válik jól tanulmányozhatóvá, karakterisztikussá, míg a kisebb fokozatai csak "maszatolások", amikor a környezet elfedheti a tényleges kilétet és annak következményeit.

Az Antikrisztusról alkotott vélemények között hallhatjuk, hogy feleslegesen megy el a szélsőségekig, annak nincs tényleges művészi értéke. Másrészt a történetben a férfi és a női világ kibékíthetetlen szembenállását próbálják keresni, mivel a filmben megjelenik a "nőirtás" (a középkori boszorkányüldözések) és az eredendő női bűnösség koncepciója. A kulcsszimbólumok megtalálásával viszont könnyen felfejthető, hogy a film milyen kérdéskört próbál körüljárni. A szélsőséges jelenetek "csak" azt mutatják, hogy az alkotó mennyire lényegesnek ítéli meg ezt a kérdést és mennyire mélyen éli át ennek a fontosságát. A "Nő" (ez a szereplő megnevezése: "She") itt maga az érző ember megjelenítése. A film kérdése tehát az, hogy az érző embernek van-e joga az életre?, mivel az kiszámíthatatlansághoz ("káosz"), sőt, életveszélyhez vezethet. Vagyis: van-e az érzelmeknek, illetve a világ érzelmi alapú érzékelésének létjogosultsága? Mivel az érzés belső és egyéni, így ez azt a kérdést is implikálja, hogy élheti-e az ember a saját életét?

"Terápia"

Ha csak a jelenségek szintjén vizsgáljuk, már akkor is megragadható a két szereplő gyökeresen ellentétes viszonyulása. A férj, a "Férfi" ("He") szinte teljesen érzelemmentes, míg a "Nőt" szinte katatón állapotba viszi a gyász. A férj ugyan látványosan zokog a temetés során, de a későbbiek alapján kétséges, hogy ez mennyire mély érzésből fakad, és nem csak a "tipikus válaszreakciónak" való megfelelés.
Önmaga szerint a férj mindent mindenkinél jobban tud; főleg a nőnél, akivel a vélt szellemi felsőbbrendűség hangnemében beszél, de a kollégájánál is. Bármilyen vélemény igazságtartalmát a tényleges eredmény igazolja, így eldönthetjük, hogy mennyire volt valós a Férfi vélekedése. A Férfi elkezdi a feleségén a "terápiát", bár rokoni viszony esetén ezt nem lenne szabad. Ugyancsak figyelmeztető jel, hogy a Nőnek szüksége lenne a testi kapcsolatra, de ha a férj a terapeuta, ez is konfliktusforrás.

Gyermekük elvesztése inkább a szerencsétlen körülmények összejátszása, baleset, mint felelőtlenség. A férfi azonban elfogadja, hogy a Nő önmagát hibáztatja, hiszen ez alapot ad arra, hogy a terápiáját folytathassa. Ugyan egy-két rövid mondatban megemlíti, hogy önmaga is hibáztatható lenne - "Én is ott voltam. Megakadályozhattam volna" - de ennek semmi súlya nincs.

A férfinak a helyzethez való hozzáállása egészen rémisztő: gyakorlatilag egy egyszerű(nek látszó) intellektuális kihívásként tekinti a felesége gyászát, egy izgalmas szellemi kaland lehetőségeként. Az együttérzésnek tehát nyoma sincs benne, így a helyzet lényegét és mélységét sem tudja megközelíteni. Már-már szinte komikus, ahogy "segíteni" próbál, kb. a mai ezoterikus önfejlesztő hablatyok szintjén. (Különösen az ilyen ezoterikus-"széplelkek" irtóznak a hasonló filmektől és az azokban ábrázolt súlyos kérdésektől, illetve a saját tényleges belső világlátásuktól és általában véve a teljes tartományában megjelenő valóságtól.)

A film nagyon pontosan megmutatja, hogy a Nő valójában mit várna el a Férfitól: azt, hogy a fájdalmát megértse, átérezze, vagyis: együttérzést. Mivel a Férfi erre egyre inkább képtelennek látszik, így a megértés a Nő szerint csak úgy lesz lehetséges, ha a Férfi is átérzi azt, amit ő. Hátborzongató eseménysorozatban, szinte szájbarágósan, pontról pontra mutatja meg a Nő, hogy mit gondol az egész helyzetről:

• az úgynevezett "terápiáddal" te valójában kasztrálni akarsz engem
• ez a létezés öröme helyett a fájdalomba vezet (a vér)
• amikor b@sz@kodsz velem, az valójában sebet ejt rajtam ("screw")
• te az úgynevezett "terápiáddal" valójában a sebemben vájkálsz
• neked is érezned kellene, ahogy engem visszahúz a gyász

A terápiáddal valójában a sebemben vájkálsz

Az utolsó kép már teljesen álomszerű. Az álmokban gyakran előfordul, hogy egy jelenség egy hangzásilag hasonló tárgy képét veszi fel. (De az álmoktól a Férfi idegenkedik, így a nyelvezetük is ismeretlen a számára: "De az álmok már nem érdeklik a modern pszichológiát. Freud halott, nem?")
A köszörűkő ugyanis angolul "grindstone", ez közel van az első rész címében is szereplő "grief" - fájdalom, bánat szavakhoz, de a sír(hely) jelentésű "grave"-hez is. Sőt, a "sírkő" a hasonló hangzású "gravestone". Ráadásul a "grave" "vésés", a "grind" pedig "darálás", "őrlés" jelentésű is. (Ugyancsak kapcsolódhat: "grind one's teeth" - "a fogát csikorgatja".)
A kép így szinte szó szerint kiolvasható: "a gyásszal kapcsolatos fájdalomban őrlődök, aminek a súlya visszahúz". Ezt kellene a Nő szerint megérteni, átérezni a Férfinak, de arra sajnos képtelen. Még akkor is, amikor a Nő mindezt vele átéleti.

Az "Antikrisztus"

A Férfit vagy a Nőt jelöli a címben szereplő Antikrisztus megnevezés? Azt gondolhatnánk, hogy a Nőt, hiszen a filmcímben az utolsó T betű a Nő (a Vénusz) szimbóluma. A "Nő" a filmben az érző emberi lényt jelképezi, és itt a történetben a Golgota-járását, keresztútját, szinte keresztre feszítését láthatjuk. Mivel ezt a Férfi okozza, így ez arra utal, hogy a Férfi az Antikrisztus.

Szó szerint a görög "Khristos" - "felkent" jelentésű, de ez a héber Biblia "mashiach", vagyis "messiás" kifejezésének a fordítása, ami "Megváltó" jelentésárnyalatú is. Nagyon egyszerű érveléssel azt mondhatjuk: a Férfi képtelen volt "megváltani" a Nőt, a gyásza fájdalmából kiléptetni, így a Férfi az Antikrisztus.

Van még további érv is. A Férfit megjelenítő színész, Willem Dafoe a Jézus utolsó megkísértése című filmben magát Jézust játszotta. A film felvetése szerint, ha a hétköznapi, egyéni életét éli az ember, az valójában az ember életének az elvesztegetése: az embernek fel kell áldoznia magát egy magas értékrend szempontjainak, mert csak azzal hagyhat maga után tényleges örökséget. Az "Antikrisztus" éppen ezzel ellentétes kérdést tesz fel: joga van-e az embernek önmagához? Az ottani megváltó Jézus helyett, aki az örök életet mutatta meg, a Férfi itt most a halált hozza el.

"Káosz uralkodik"

"Kikapcsolódás" - "special time"

Amikor a végzetes baleset megtörtént, a kisfiuk kiesett az ablakon, akkor a pár éppen szeretkezett, vagyis a saját örömükkel, önmagukkal foglalkoztak, szinte lekapcsolták a külső világot. Az időbeli egymásutániság nem jelent feltétlenül oksági viszonyt. Az emberi belső "mágikus" látásmód viszont összefüggéseket keres. A Nőben így felmerül, hogy nem az tette-e gondatlanná, hogy önmagával, önmaga örömével foglalkozott? Vagyis: van-e joga az embernek a világban önmaga örömét keresni? Bűn ez? Ez a (kisfiukként megjelenített) jövő elárulása? Mivel a kisfiú a macijának akarta megmutatni a hóesést, vagyis a világot, így ezt is kérdezhetjük: joga van-e az ilyen kaotikus lélekszerkezetnek, mint amilyen az érző ember, kilépni a világba, a kezébe lehet-e adni a jövőt (a macit, a kisfiút)? A "Férfi" nem is érti a "Nő" problémáit.

A történet első fele köznapi szinten, a második fele pedig víziószerűen könnyen értelmezhető. A történet mélyében azonban szinte teológiai mélységekkel találkozhatunk. A "Nő" mint érző emberi lénnyel szemben a "Férfi" egy sajátos értékrendnek a képviselője, aki a felső szellemvilágnak, különösen a kereszténységnek a mércéjét jeleníti meg, aminek az itt látható formájában nincs igazi kapcsolata a valósággal, így steril és felszínes.

Elhangzik egy párbeszéd a szabad akaratról. "Mindig távolságtartó voltál velem és Nickkel" - mondja a nő, és - "te nem voltál ott", "Sosem érdekeltelek téged". A Férfi figyelmezteti, hogy ez a Nő kívánságára történt: "Nos, valójában... Ezzel csak a te kívánságodat tartottam tiszteletben... Nyugalmat akartál, hogy írhass". Majd: "Én úgy értettem, hogy te egyedül akarsz írni. Hogy te és Nick kettesben mentek ki Édenbe. Csak ti ketten. Hogy be tudd fejezni a szakdolgozatodat." A szellemi tartomány általi (vélt) magára hagyottság valójában a szabad akarat következménye, ami pedig annak az eszköze, hogy az ember saját magát (önmagát, mint tézist) megvalósíthassa, vagyis ez a teremtőerő önálló működtetése. Magányában a "Nő" azonban elbizonytalanodik és félbehagyja a szakdolgozatát. A film azt mutatja, hogy a "témában" követendő cél, irány hiányában teljesen elmerül, de csak a jelenségek szintjén. A témával érzelmileg olyan szinten azonosul, amit már nem képes kezelni. A korábban rendezett gondolkodása (írásképe) szétesik. Szinte buddhai képpel: hallja az elmúlásban szenvedő világ sírását. Az Édennek az öröm megélése helyének kellene lenni, de "akkor értettem meg, hogy minden, amit eddig szépnek találtam az Édenben, lehet, hogy valójában visszataszító. És így már azt is meghallottam, amit előtte sohasem. A mulandó dolgok sírását."

A rókalyuk maga a sötétség és a veszélyes kiszámíthatatlanság

Van tehát a szellemi ideák rendezett és kiszámítható világa (a "Férfi") és van az elmúlásban őrlődő anyagi világ fájdalma (a "Nő"). A "Nő" (vagyis, az érző ember) képe a sötétség mélyébe vivő lyuk, ami szinte bármilyen borzalmat rejthet (a rókalyuk). A "Férfi", az ideák képe a magas és vaskos, de kiszáradt és élettelen - sőt, életidegen! -, steril fa.

Az anyagi világ valójában az érző élő lények hulláinak a mementója. Az elhalt lények testei táplálják az Életfa gyökereit. A valóság így a pusztulás, a bomlás gigantikus mementója, "A természet a Sátán temploma". 

Éden kertjének Életfája gyökereit az elmúlás táplálja; itt ennek a tövében zajlik a torz unio sacra

"A három koldus"

A "Férfi" többször is víziószerű átfogalmazásban látja, hogy a "Nő" mit él át, de egyik információval sem tud mit kezdeni. Az első kép az őz: elpusztult utódja hozzá van nőve, magával hurcolja. A második a bomlását megélő róka, aki fájdalmában önmagát marcangolja.
A bomlás, vagyis az entrópia növekedése, a rendezettség csökkenése. Vagyis a káosz növekedése a világ sajátja. A steril ideákkal szemben a világban a "Káosz uralkodik". De ne feledjük el, hogy ezt a Fájdalom (Pain) mondja, vagyis a teljes világ fájdalmával való együttérzés, sőt, azonosulás. A Róka elfogadja, hogy a természet sajátja a szétbomlás, a káosz, így viszont elfogadhatatlannak tartja, hogy saját tetteit bármilyen rend keretei között tartsa. Mivel a természetet a széthullás erői mozgatják, vagyis gonosz, és ő önmaga is a természet része, így önmaga is a gonoszság megtestesülése.
"Mire képes az Éden? Mást találtam az anyagaimban, mint amit vártam. Ha az emberi természet gonosz, akkor épp úgy a nők természete is. A női természet is. Minden nő természete gonosz. Nem a nők irányítják a saját testüket, hanem a természet." Vagyis, ha a természet a káosz gonoszsága irányában jelenik meg, akkor hogyan lehetne az érző embertől mást elvárni?  A Férfi (az ideák világa) ellenkezik: "Kritikusan kellett volna viszonyulnod a témához... Ez csak a munkahipotézis volt. Ezzel szemben, te abban teljesen elmerültél". Sajnos, a Férfi tiltakozásának most sincs különösebb súlya.

A Nő víziója is sokat mondó: a haldokló fiókát a (magas szférákban mozgó, érinthetetlen) sas felkapja és marcangolni kezdi. A terápiára hivatkozó "Férfi" valójában az elmúlás miatti fájdalomban őrlődő "Nőt" marcangolja, szinte belőle táplálkozik.

A harmadik "koldus" a kétségbeesés, a reményvesztettség ("despair"). A "Férfi" túl messzire hatolt be a rókalyukba, a "Nő" lelkébe és onnan előásott valamit, egy hollót ("raven", ami szintén közel van a grieve és grave szavakhoz). A holló kétségbeesett kiáltozását a Férfi az élete veszélyeztetéseként ítéli meg. Elkezdi agyonverni, ami félelmetes előjele az elkövetkező történéseknek. Amikor a Férfi a befejezettséget jelentő harmadik koldusnak sem tudott adni, amikor ez a képtelennek látszó csillagállás is megtörténik, akkor már csak a pusztulás marad.

Miért koldult, miért könyörgött a "három koldus"? Csak együttérzésért. A megváltásért.

"A három koldus"

Jobb és Bal

A bohózatba illő "terápia" nem vezet sehova. A valódi fordulópont azonban akkor következik be, amikor a Férfi csalódik a Nőben. A korábbi fényképeken észreveszi, hogy a Nő rendre "kacsalábra" adta fel a kisfiúra a cipőt. A "Férfi" döbbenten nézi, hogy ez a "Nő" még azt sem tudja, hogy melyik a Jobb és melyik a Bal? Tévedni emberi dolog, de ennyire elemi szintű hibázások esetén lehet-e bármit is rábízni? Vajon nem ez a kiterjedt figyelmetlenség vezetett a kisfiú halálához, ami talán kevésbé baleset, inkább gondatlanság lehetett, sőt, az szinte már a szándékossággal összemérhető? Rábízható-e bármilyen jövő ilyen nagyságrendű kockázatra?

Lassan betelik a pohár

A nő egészen eddig teljes mértékben elfogadta a Férfi vezetését, szinte az ő kénye-kedvére kiszolgáltatta magát. Mindent elfogadott. Még a Férfi nyilvánvaló kompetenciája ellenére is. Még akkor is, amikor a férfi a halotti jelentésnek, így közvetve a kisfiuk halálának csak annyi jelentőséget tulajdonított, hogy a többi gyújtósnak szánt haszontalan papírhulladék közé dobta. A Nő ezt az egyetlen dolgot nem tudta elfogadni, hogy mindennek ellenére a férfi elfordul tőle. Ekkor jön a borzalmas tanítási, "szemléltetési" kísérlet. Eddig is több, vízió-jellegű jelenetet láthattunk, itt viszont az egész történés egy rémálom víziójába fordul.

A Nő el is temeti a Férfit (ez történik mostanában - ha valaki érti), majd előássa. A Nő még öncsonkítást is elkövet: ha a pillanatban megélt öröm okozta a kisfiuk vesztét, ha ez vezet a figyelmetlenséghez, ez segíti a káoszt, akkor lemond minden további örömről.

A férfi azonban már nem csak, hogy nem bízik a Nőben, hanem a saját életére való közvetlen veszélynek tartja. Nem tudta megadni, amit a "három koldus" kért. A reményvesztett kétségbeesés (a holló) kiáltását már az ellene való támadásnak tekinti. Elpusztítja tehát a veszélyforrást. Képszerűen: megfojtja (elzárja az élethez szükséges levegőtől). Ezután azonban döbbenten tapasztalja, hogy "Nők", vagyis Érző emberek, potenciális veszélyforrások hatalmas tömege tart az Éden kertje felé.

"Éden"

Az Éden kertjének az öröm megélése lett volna a célja, de a pokol tornáca lett. A szellemi ideák ("Férfiként" megjelenítve) és az érző természeti lények (a "Nő") kezdetben egyesülni tudtak, mindaddig, amíg az elmúlás, egyben pedig jövő problémája fel nem merült. Lényeges elem, hogy a "Nő" általában elfogadja a Férfi "vezetését". (A mosógép forgásának képét kb. "megtekerésként" lehetne fordítani, ami egyben az "egymásba gabalyodás", az "összevegyülés" képe is.)

Kit is szolgál, táplál ez az Éden (kert)

A Férfi megpróbálja felrajzolni a Nő "kockázati piramisát". A legalsó helyen maga az Idő, az elmúlás áll, amelyet a gyorsított tiktakkolásként záporozó makkok jelenítenek meg. A következő az erdő, vagyis a Természet, a maga kiszámíthatatlanságával. Ez fölött van az "Éden (kert)": ennek ugyan a célja, hogy az öröm megélésének adjon helyszínt, de ez az interakció helyszíne is, a másik féllel, mint kockázattal. A piramis csúcsán legmagasabb kockázatként viszont az "Én" áll. Amíg a kiszámíthatatlan Természet "csak" a saját törvényei alapján változik, azt viszont sosem lehet tudni, hogy mi rejtőzik az érző lény, a "rókalyuk" legmélyén.

Vérszívó, mind

A "Férfi" nem csak, hogy nem tudott segíteni a "Nőnek", hanem olyan kockázatnak kezdte el látni, amit el kell tüntetnie a világból. Mivel nem volt benne Szeretet, csak okoskodó racionalitás, "Megváltó" helyett az Életet elpusztítóvá vált. Vajon valóban akart segíteni? Egy hajnalban arra ébredt, hogy kullancsok lepik el a kezét, szinte apokaliptikus képként. Valójában nem a vérét szívó, belőle élő lényként látta a Nőt is? Az empátia minden formája hiányzott a "Férfiból". Amikor a "Nő" a megfelelési vágyában gyors gyógyulást próbált mutatni, még akkor sem tudta mutatni, hogy örül (így: hogy majd örülne) a javulásnak, hanem csak a gyanakvása fokozódott.

A pusztulás Sötét Angyala, érintetlenül az elmúlás áramlatától

"Kritikusan kellett volna viszonyulnod"

Nagyon fontos azonban, hogy az itt megjelenő történet egy olyan "érző emberi lény" szempontját mutatja, aki nem kapott segítséget a gyásza megélésében, ami így teljesen eluralkodott rajta. Az ő szemén keresztül látjuk a történetet, és ő látta ilyennek a "Férfit", amilyennek a filmben ábrázolva van. Fontos, hogy ez csak egy munkahipotézis. Az nem szabad, hogy eluralkodjon rajtunk. A Férfi el is mondja a Nőnek, hogy "Kritikusan kellett volna viszonyulnod". Ott mindez a vélemény az erőtlenségében van megjelenítve, hiszen nem fejtett ki valódi hatást a "Nőre".
Mert ez a világ valóban az öröm megélésére van teremtve. Ez maga a valódi Éden. És az Idő, az elmúlás az, ami a pillanatoknak valódi fontosságot adhat - de mindezt más filmekben találhatjuk meg megjelenítve ;)