Az egésznapos előadások után este még beszélgetés is volt, ahol a saját mesék gondolata is felmerült. Azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon tudnék-e itt "impromptu" saját mesét mondani. Az első két ötlet túl primitív volt, de aztán kezdett összeállni egy történet. Mivel szerencsémre többször is hallhattam (Pápainé Páhi) Emma néni meseszövését, így, ha elakadtam, arra gondoltam, vajon Emma néni mit mondana. Rendkívül érdekes volt, hogy a motívumokat fejben egy képi-jellegű "gyorsírással" lehetett feljegyezni, illetve rendezgetni. A mese kitalálása kb. két órát vett igénybe, valószínűleg a gyakorlatlanságom miatt. (Utólag észrevettem, hogy a Szalmakirály című mese, mely több elemére ekkor nem emlékeztem, nagyon foglalkoztatott, különösen az erőteljes képi világa miatt. Meseelemzéses könyvem zárásaként éppen ennek az elemzését tervezgettem. Másrészt, egy hónappal korábban Rómában éppen Péter-Pál ünnepén voltunk, és különös volt megtapasztalni, hogy a modern magyar városközpontú kultúrából mennyire eltűnt ez a "jeles nap", mind egyházi, mind aratási-ünnep értelmében.)
A mesét néhány nap múlva leírtam. Boldizsár Ildikó augusztus végén és szeptemberben a Hónap meséjének választotta.
Egyszer volt, hol nem volt, hiszitek vagy sem, élt egyszer nagyon-nagyon messze egy öregember a feleségével. Volt egy szép házuk, házuk körül szép kertjük, meg volt a határban egy nagy búzamezőjük, amely bőségesen ellátta őket, hogy jutott is, maradt is. Szépen teltek a napjaik, de boldogok mégsem voltak. Mert nem volt gyerekük.
Az öreg nagyon szerette a búzamezőt. Ahogy növekedett a búza és ahogy lassan érni kezdett, sokszor végigsimogatta a kalászokat. Gondolatban az egész aranyló búzamezőt átölelte. De „jaj”, gondolta, „egyre nehezebb emelni a kaszát, évről évre”, és „meddig fogja még bírni”, és „mi lesz azután, mi lesz a földdel”? Bárcsak a Jóisten megáldotta volna őket csak egyetlen fiúcskával, aki segítene, és aki később, ha már ők nem lesznek, jó gazda lenne és bőségesen megélhetne a földből.
Ebben az évben is jött a nyár, majd a kalászok is lassan beértek. Péter Pál napja közelget. Az öreg megélezte a kaszát, a sarlót, és készült az aratásra. Éppen Péter Pál napja jött el; az öreg még csillagos hajnalban felébredt és kiment a mezőre. A nap lassan felkelt, de még a növekvő hold keskeny sarlója is látszott az égen, épp az öreg feje felett. Nagy sóhajtás után suhintott egyet, dőltek a kalászok és kezdte vágni a rendet. Még alig kezdte el, de már érezte, hogy lankad a karja - pedig még ott van előtte az egész mező…
A nap lassan kapaszkodott fel az égre. Egyszer hatalmas forgószél támadt, egy közeli fát ki is döntött, az örvénye pedig a búzamező felé tartott. Tövestül tépte ki és szórta szét a búzát, az öregnek majd a szíve szakadt meg. A forgószél szekérnyi utat vágott, majd hirtelen, a búzamező kellős közepén a semmibe foszlott. Az öreg a kaszát eldobva sietett befelé és a nagy pusztítás közepén mit látott? Bizony, nem sajnálta a kalászokat, mert ott egy pólyás fiúcskát talált. Nézett jobbra, nézett balra, de senki nem volt a környéken. Felkapta a fiúcskát és vitte haza. A felesége azt sem tudta, hova legyen nagy boldogságában. Az öreg pedig ment vissza a mezőre. Mert most már három szájnak kell jóllaknia.
Tanakodtak, hogy nevezzék el a fiút. Mivel Péter Pál napja volt, gondolták, hogy legyen Péter vagy legyen Pál. Nem tudtak dönteni, mert mindkettő név egyformán tetszett nekik, így a fiút elnevezték Péterpálnak. Apja Pálnak hívta, anyja Péternek. De az emberek is, ha egyik nap Péternek nevezték, a másik nap Pálnak.
A fiúcska lassan felcseperedett, és ahogy már elbírta a kaszát, a földön is segített, az öreg nagy boldogságára, és a sok dolog miatt igen erős legény lett. Minden évben, ahogy közelgett Péter Pál napja, már készültek az aratásra, és utána már a munka. Mindig csak néhány nap múlva jutott eszébe az öregnek, hogy bizony, a fia születésnapját elfelejtették, és így volt már tavaly is, és az előtt is… De a fiú erre csak azt mondta, „nem baj édesapám, majd télen friss kenyérrel és foszlós kaláccsal ünnepelünk”.
Ebben az évben is Péter Pál napja közelgett, és már készültek az aratásra. És éppen Péter Pál napja jött el, amikor hajnalban a legény hanyatt fekve, álmában a feje fölött a csillagos eget látta. Azon pedig látott egy hullócsillagot, ahogy éppen előtte a távolból lassan közelít, majd fénylő szikrázással felette, a feje fölött száll el. A legény felébredt, és maga sem tudta, hogy miért, de jókedve kerekedett; fel is nevetett.
Ahogy a szülei is felébredtek, álmát a legény elmesélte és azt mondta, „édesapám, én elindulok és megkeresem azt a csillagot”! „Jaj, fiam”, kérlelte az öreg, „egyedül nem bírok a földdel, ne hagyj itt! Indulj aratás után!” A legény beleegyezett, és ment is ki a földre. „Ki tudja, hogy merre megy majd?” - mondta az asszony az öregnek, „s ha később indul, ki tudja, hol éri a tél?” Az öreg bánatosan válaszolta, hogy egyedül már nem bírja a földet, és ha a fiú nem segít, akkor talán a télre sem lesz elegendő élelem.
Eltelt az aratás, a cséplés, és az a jókedv még mindig kísérte a legényt. Édesanyja feltarisznyázta, édesapja botot faragott neki, aztán búcsúzkodás és indulás, arra, amerre a szikrázón fénylő csillag haladt.
Ment a legény, mendegélt az úton, amikor egy sűrű erdőhöz ért. Kérdezgette az emberektől, hogy merre visz az út az erdőn át. „Jaj, te legény” - mondták neki, nagy az az erdő, egy nap és egy teljes éjszaka kell, hogy átérj rajta, de ahogy leszáll az éj, megjelennek a lángoló szemű farkasok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie az erdőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Az első hajnalsugárral elindult az erdőbe. Csak ment, ment a sűrű fák ágai között, és már délután felé járt, amikor az egyik falevélen különös csillogást látott. Egy ezüstös csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Ment tovább és lassan leszállt az éj, de még mindig nem látszott a rengeteg vége. A sötétben farkasvonítás hallatszott, majd lángoló szempárok vették közre. Látta a legény, hogy nincs tovább. Sóhajtott egy nagyot, és levette kucsmáját, hogy „istenem, itt állok előtted”. Az ezüstös csepp hirtelen bevilágította az erdőt, a farkasok pedig mind lefeküdtek a földre, meghunyászkodtak. Kicsit bátortalanul, de a legény elindult köztük, a farkasok meg, mintha csak őrző kutyák lennének, követték. Ahogy hajnalodott, elérték az erdő határát.
Az erdőn túl egy folyó volt, és azon egy híd állt. Ahogy menne fel a hídra, hirtelen megjelenik előtte az Ezüst tündér: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet és levette a kucsmáját. A tündér elvette az ezüst cseppet, majd hirtelen azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, mi volt az a szikrázón fénylő csillag”? „Az a csillag” - mondta a tündér - „a Napkeleti király leánya. A király régi ellensége egy boszorkány, az változtatta a lányt hullócsillaggá és űzte olyan helyre, hogy emberfia ne találjon rá.” A legény megköszönte a választ és továbbindult.
Ment a legény, mendegélt az úton. Sűrű bokrokhoz ért, az ágak szinte egymásba kapaszkodtak. Kérdezgette az embereket, hogy merre visz az út a bokrokon át. „Jaj, te legény” - mondták neki -, „nagy és sűrű az bokros, egy nap kell, hogy átérj rajta, de ott minden nap vihar van. Az első villámcsapással megjelennek az üvöltő fergeteg oroszlánok és széttépnek. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a bokrokon, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Következő hajnallal neki is indult. Már délután felé járt, amikor elkezdtek gyülekezni az égen a viharfellegek. Hirtelen a bokrok ágai között aranyos csillogást vett észre. Az egyik levélen egy aranyos csepp volt, mint egy könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. A felhők mind sötétebbé váltak, szélroham kerekedett, majd lecsapott az első villám. Oroszlánüvöltés hangzott fel, majd az örvénylő sörényű fergeteg oroszlánok rohantak felé. „Jóistenem, segíts most is!” – sóhajtotta a legény, és levette a kucsmáját. Aranyló fény világította be a zivatar sötétségét, és lassan a felhők is elkezdtek világosodni. Az oroszlánok meghunyászkodtak és a tovább induló legényt követték, mintha csak őrző kutyák lennének.
Esteledett, ahogy elérte a bokros határát, amelyen túl egy folyón egy híd állt. Ahogy megy a híd felé, hirtelen az Arany tündér jelenik meg előtte: „Állj meg, te legény! Olyan van nálad, ami az enyém! Add vissza!” A legény sóhajtott egyet, hogy az a csepp milyen jó szolgálatot tett neki, de levette a kucsmáját. A tündér elvette az arany cseppet, majd azt mondta: „Azért, hogy megóvtad, felelek egy kérdésedre”. A legény elmesélte az álmát, és azt mondta: „csak azt kérdezném, miért kerekedett az álmom után olyan jó kedvem”? „Azért, te legény, mert az a csillag, az a lány, éjjeli álmaidban már sokszor beszélgetett veled, hajnalonként pedig nézte, ahogy a földeken dolgozol. A boszorkány félt, hogy egyszer csak emlékezni fogsz a csillagos álmokra, ezért vitette el a leányt, túl a világ végén”. „Ha a világ végén is túl van” - gondolta a legény -, „én megkeresem”. Megköszönte a választ és tovább indult.
A hídon túl az út egy széles mezőn át vezetett, ahol derékig ért a hajladozó fű. A legény kérdezgette az embereket, hogy merre visz azon át az út? Annak a mezőnek talán nincs is vége, mondták, de ne is induljon arra, mert ott valahol messze egy vasfogú banya háza van, és, ha a közelébe ér, biztosan széttépi. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, át kell mennie a mezőn, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. El is indult, és ment, sok-sok napon át. A hajladozó fűszálak apja búzamezőjére emlékeztették, és gondolkozott, hogy mi lehet a két öreggel, egészségben vannak-e? Hirtelen, a fűszálak között különös gyémánt csillogást vett észre, mint egy fénylő könnycsepp. Levette a kucsmáját és a levélről a ragyogó cseppet óvatosan belevezette. Fénylő gyönyörűség, és, talán, ez is segíti majd. Ment, mendegélt a végeláthatatlan mezőn, és az idő lassan hidegre fordult, leesett az első néhány hópehely, majd néhány nap múlva már térdig gázolt a hóban. A legény csak ment, de már számolgatta, hogy meddig bírja még étellel, és talán, gondolta, ez lesz a sorsa, hogy itt a semmi közepén fog megfagyni.
Egyik nap már éppen alkonyodott, amikor egy kis fényt látott a távolban és felette egy fekete füstcsíkot. Közelebb érve látta, hogy az egy ház, amely kéményéből ömlik az égbe a füst. Hirtelen a semmiből egy hatalmas banya termett előtte, arasznyi vasfogakkal. A banya rákiáltott: „Mit keresel itt, te!” -, és már neki akart rontani, hogy széttépje. Olyan hirtelen történt, hogy a legény moccanni se tudott, de a banya közvetlen előtte megállt és a szemét nézte. „Mondd meg, te legény, de igazat szólj! A szemedben mintha azt látnám: te már láttad tündér könnyét?” „Talán azt láttam” - mondta a legény és levette a kucsmáját, benne a fénylő gyémántcseppel. A banya megkerüli kétszer, háromszor a legényt, méregeti. „Na, te legény!” - mondja - „Meghagyom az életed, ha a szolgálatomba állsz”. Bekísérte a házba, ahol a tűzhelyen hatalmas láng lobogott, és a lángok között három óriás vastojás izzott. „Ezek az én fiókáim” - mondta a banya. „Amíg kikelnek, mindig izzani kell a tűznek. Ez a dolgod. Mondd meg a neved!” „Az én nevem Péterpál” - mondta a legény. „Na, legény, ha két neved van, akkor kettő helyett kell dolgoznod!”
A banya a legényt etette, itatta. A legény meg éjjel és nappal, két ember helyett is fűtötte a lángot, izzón tartotta a vastojásokat. Lassan elolvadt a hó és közelgett a tavasz. Egy nap a tojások repedezni kezdtek, majd szörnyű károgással embermagas fekete acélhollók bújtak elő, nagy szárnycsapkodással a levegőbe emelkedtek, és fekete örvényként keringtek a házban. Törtek az edények, az asztal, borultak a székek, és ahol a szárnyuk a falhoz ért, hatalmas vágások maradtak utánuk. A legény a földre lapult. A banya szélesre tárta az ablakot. Még egy örvény és a három hatalmas acélholló kirepült.
„Na, fiam” - mondta a banya - „Jól szolgáltál. Ezért teljesítem egy kívánságod.” „Én csak azt szeretném tudni, öreg szüleim, édesapám, édesanyám jól vannak-e?” A banya elővett egy tálat és vizet öntött bele: „Nézd meg magad!” A legény belenézett a remegő vízbe, melyben lassan kibontakozott a házuk. Látja, hogy édesanyja ott áll az ablakban, és csak néz arrafelé, amerre a fia elindult, hogy vajon visszajön-e az életben, hogy vajon visszajön-e az ő életében. Öregapja meg ott van, kint, a búzamezőn, mert ősszel már csak a föld felét tudta bevetni, és most a másik felét kezdte. Mondja az öreg: „Tavasz búza - ravasz búza; meg tudsz-e kapaszkodni, meg tudsz-e nőni, be tudsz-e érni?” „S ha beérik, egyedül le tudom-e aratni?” - sóhajtott az öreg. Éppen dél volt. Apja odament a búzamező közepére, éppen oda, ahova a forgószél a fiúcskát letette. A földre asztalkendőt terített, két szelet kenyeret vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet, egyet magának, egyet a távolban lévő fiának. Majd szalonnát és hagymát vágott mindkét kenyérre. Majd a kenyér mellé édes foszlós kalácsot vágott, a tavalyi búza lisztjéből sütöttet. „Édes fiam” - mondta, „egyél velem, ünnepeljük meg jóelőre a születésnapod, akár minden nap. Itt lesz, ami lesz. Te csak magadra vigyázz, és adja a sors, hogy a sok segítségért, amit adtál, sose éhezz.”
A legény sóhajtott egy nagyot, hogy a ház is majd beleremegett. Nézi a banya is, és kérdi: „Na, merre vezet az utad? Visszafordulsz, vagy mész tovább?, mert arra a Gyémánt tündér hídja van”. A legény gondolkodik erősen. Haza is menne, de a csillagot kell követnie. Nincs már sem aranyos, sem ezüstös cseppje, így az oroszlánok, a farkasok széttépnék. Ha tovább megy, egyetlen kincsét a Gyémánt tündérnek kell adnia, így az sem segítheti. A fiú gondolkodott, gondolkodott, de neki, biz, tovább kell mennie, mert a fénylőn szikrázó hullócsillag arra haladt. Szedelőzködik és indulni készül, amikor a banya megállítja. „Kétnevű fiam, te két ember helyett szolgáltál egyetlen zokszó nélkül, így adok neked még valamit.” Azzal egy almát nyom a fiú kezébe. De az olyan kemény alma volt, hogy késsel sem lehetett megkarcolni. A fiú zsebre vágta, hogy hátha majd megpuhul; elbúcsúzott a banyától és továbbindult.
Hamarosan egy folyóhoz ért, amin egy híd vezetett át, és azon már messziről látta a Gyémánt tündért. Mondani sem kellett, levette kucsmáját, már messziről nyújtotta és mondta: „Olyan van nálam, ami nem az enyém”. A tündér méregette egy pillanatig, majd azt mondta: „Látom, legény, jó a szíved. Ezért óvd meg a cseppet addig, amíg legközelebb találkozunk!” Majd egyetlen pillantás, és eltűnt. A legény csodálkozott, majd visszatette a kucsmáját és továbbindult.
Ahogy ment, mendegélt, kopár vidékre ért, ott egy aranyos házhoz. Bekopogott az ajtón, hát ott lakott a Nap anyja. Leültette, megvendégelte a fiút, de mondta, hogy a legénynek alkonyatkor el kell menni, mert ha hazajön a Nap, hát azonnal széttépi. Eljött az alkonyat, a fiú indult is volna, de olyan fáradtság lepte el, hogy mozdulni sem tudott, és gondolta, csak még egy perc, csak még egy perc és indulok. De már hazaért a Nap, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” Berontott a Nap a szobába, de ahogy a fiúra pillantott, megállt és méregette. „Nocsak, te vagy az, öcsém, Pál?” Az anyja, de a legény se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor testvérem, a Szél, a földre tett. Azóta is figyellek, hogy munkával töltöd napjaid, nem csak sütteted a hasad. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy a csillagleány nyomában indult útnak. „Hát, én azt nem tudom, hol lehet” - mondta a Nap, mert ő nappal nem látta, de talán a testvére, a Hold tudja. Este szállást adott, majd a pirkadó hajnallal útjára igazította.
A legény kora estére ért a kopár vidéken az ezüstös házhoz, a Hold anyjához, aki leültette, megvendégelte a fiút, de mondta neki, hogy hajnalra el kell mennie, mert ha hazajön a Hold, hát azonnal széttépi. A fiú mondta, hogy neki beszélnie kell a Holddal. Csak azon gondolkozott, lesz-e ideje elmagyarázni, hogy ki is ő. Hajnalra hazaért a Hold, és kiáltotta úgy, hogy zengett bele a ház, „Ki van itt? Emberszagot érzek!” és már ott volt a fiú előtt, hogy széttépje, aki még meg se tudott szólalni. Ahogy azonban a fiúra pillantott, megállt, méregette, majd azt mondta: „Nocsak, te vagy az, öcsém, Péter?” A Hold anyja azt se tudta, hova legyen a csodálkozástól. „Te nem emlékezhetsz, de ott voltam, amikor a testvérünk a földre tett. Azóta is figyellek, hogy néha hajnalban vagy alkonyatba nyúlva dolgozol és nem pihenhetsz. Mi járatban vagy hát?” A legény az álmát elmesélte, és, hogy azt a csillagleányt keresi. „Hát, őt én sem láttam. Ha se nappal, se éjjel nem találjuk, akkor talán a te keresztapád, a Szél tudja, hol lehet, mert ő eljut minden zugba”. Azzal útnak igazította.
A legény ment, csak ment tovább a kopár vidéken. Egyszer csak hatalmas forgószél jelent meg a távolban és száguldani kezdett felé. A legény azt se tudta, hová bújjon a kies vidéken, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal. A forgószél azonban a semmibe foszlott és egy ember jelent meg előtte nevetve: „Egyet se félj tőlem, édesfiam! Én vagyok a te keresztapád, aki a forgószéllel a földre tett Péter Pál napján. Most jövök a Naptól, a Holdtól; elmondták, mi járatban vagy. A te csillagod, nincs a földön, nincs égen. A világ végén van az Üveghegy. Annak a tetején, egy ösvény végén van az a csillag.”
„Akkor, oda kell mennem” - mondta Péterpál. „Oda nem juthatsz” - mondta a Szél. - „Az Üveghegyig még csak elvihetlek, de annak csúcsa túlnyúlik az égen, túl Napon, túl Holdon, és semmilyen Szél el nem éri. De ha oda fel is jutnál, ott örök sötétség van, az ösvény két oldalán meg halálos mélység. És ha fel is jutnál, lefelé már nincs út.” A fiú ezt válaszolta: „Keresztapám, ha addig tudsz, addig vigyél.” A Szél azt mondta: „Na, akkor kapaszkodj belém!” Forgószéllé változott és a fiút elrepítette, egészen az Üveghegy aljáig. Majd elbúcsúzott és - mint a Szél - elrepült.
A legény, Péterpál, csak állt ott az Üveghegy aljában, mely olyan sima és olyan meredek volt, hogy arra fel senki emberfia nem kapaszkodhatott. Ahogy ott tanácstalanul álldogált, nézelődött, egyszer csak kiesik a tarisznyájából az az alma, amit még a banyától kapott, gurult, gurult a földön, egyre nagyobb lett, majd - hiszitek vagy sem - táltoscsikóvá változott. Megrázta sörényét és az ámuló legénynek annyit mondott: „Ülj fel a hátamra, édes gazdám!” Azzal megindultak felfelé, az Üveghegyen, mind magasabbra. Az Üveghegy csúcsa túlnyúlt az égen, és ott mind sötétebb lett. Lent csak egy apró fénypont volt a világ. Fent Péterpál a sötétben levette kucsmáját, és a gyémántcsepp bevilágította a keskeny ösvényt, mely két oldalán olyan mély szakadék volt, hogy, ha valaki csak odanézne, hát, beleszédülne. Ahogy haladtak az ösvényen, a távolban egy pislákoló, halványan csillogó fény jelent meg. Közelebb érve látják, hogy oda hullott a fénylőn szikrázó csillag. Péterpál felvette és az ingébe rejtette a csillagot. Vissza is fordultak. Elérték az Üveghegy szélét. „Most csukd be a szemed!” - mondta a táltos, és hogy, hogy nem, ki tudja, leereszkedtek az Üveghegy aljába.
„Most merre mennél?” - kérdezte a táltos. „Haza, öreg szüleimhez, édesapámhoz, édesanyámhoz.” A táltos vágtatni kezdett és hamarosan a Gyémánt tündér hídjához értek. A tündér már várta. Péterpál visszaadta a gyémántként fénylő cseppet. Majd újabb vágta, és a másik hídhoz értek. „Édes gazdám” - mondta a táltos -, „én tovább nem mehetek, az már nem az én világom”. Péterpál megköszönte az eddigi utat és a lobogó sörényű táltos nagy robajjal elvágtatott.
A legény csak állt ott a bozótos előtt, hiszen a fergeteg oroszlánok és azon túl, az erdőben a lángszemű farkasok között hogyan juthat át, és hogyan védheti meg a csillagát? Elinduljon? Vagy mégse? Várt, várakozott egy teljes nap és teljes éjszaka, mikor az égen különös fekete felhő jelent meg, olyan csattogással és villámlással, mintha kardok verődnének össze. Péterpálnak földbe gyökerezett a lába, annyira belefáradt már a sok veszélybe és hogy most egy újabb, váratlan, feléje közelít. A felhőből a három óriás acélholló bontakozott ki és körülrepülte a fiút. Így kiáltottak: „Itt a mi dajkánk! Hát bajban vagy?” Óvatosan felragadták, és átrepítették bozóton, erdőn, és azon túl tették le vigyázva a földre. Majd újabb fekete fergeteggé váltak és eltűntek a messzeségben. A fiú az inge alatt őrizte a csillagot, de az most kiugrott a földre és ott előtte gyönyörűszép lánnyá változott. „Megmentőm” - borult a lány Péterpál nyakába.
A legény és a lány mentek a falu felé. A lány elmesélte a történetét, és, hogy a legény álmában mi mindenről is beszélgettek. És csak beszéltek, beszéltek, hiszen annyi, de annyi csoda van ezen a világon.
Péter Pál napja közeledett, és az öreg már készült az aratásra, de még inkább készült, hogy kimegy a búzamezőre, annak is legközepébe, ahol az a forgószél még nem is olyan régen a fiát a földre letette. És majd ott megünnepli fia születésnapját, remélve, hogy a fiú jól van és ő is ünnepeli életét a földön, az Életet a földön. És eljött Péter Pál napja. Az öreg még csillagos hajnalban összekészült és indult a határba, a búzamezőre. A Nap éppen felkelt, de még fent a Hold is látszott - ha nem is pont úgy, de hasonlóan, mint régen. Az öreg a távolban két embert látott közeledni - az egyik olyan ismerős! Ahogy közelebb érnek, hát a fiát látja! Egymás nyakába borulnak, és csak mesélnek, mesélnek…
„Fiam” - mondja az öreg - „ez most már mindig a te napod lesz, amin semmi mást nem teszünk, csak a visszatérésed ünnepeljük!” „Nem úgy van az, édesapám” - mondja Péterpál. - „Hazamegyünk édesanyánkhoz, és maguk ellátják a vendégünk. Nekem viszont dolgom van, itt kint, a búzaföldön. És majd végezve ünneplünk.” Azzal hazasiettek, édesanyja minél hamarabbi látására.
Péterpál pedig vissza, kiment a búzamezőre, aranyos reggelben felnézett a Napra, a Holdra és érezte, ahogy a Szél körülölelte. Majd megfogta a kaszát és vágni kezdte a rendet. Mert most már négy szájnak, vagy, ha a Jóisten adja, később ötnek, hatnak vagy többnek kell jóllaknia.
Ennyi volt.
Mese volt.
