Dór oszlop romok fölötti magánya

Földre omlanak valaha volt magasztos falak,
gaz veti fel az egykor szép kertet,
mely gondozására áldozta kertésze élete
messze suhanó perceit, óráit, s a
pillanatok mind a múlt éjébe zuhanva
nem térnek vissza soha - és így már
nincs, aki látná mindazt a szépséget,
amit ő látott, és tenné, mit ő tett.
Elvadult ágak fonják, kerítik, szúrják
össze szívünket, hogy égi kertész már
soha nem tud nevelni ott virágot, hogy
teremje tiszta mennyei ízek gyümölcsét...
Én pusztulásnak nem örülhetek, soha
nem vidíthat lelkemen semmibe széthulló,
időbe elfoszló, mi valaha volt kerek s egész.


(A Göcseji Falumúzeum Finnugor Néprajzi Parkjának bezárásakor.)