Hobo: Merlin - "inkább vesszen minden"

Hobo (azaz Földes László) Circus Hungaricus c. 2009-es lemezén található ez a különös erejű dal, amely egy vándor­cirkusz varázslójáról, Merlinről szól.

Hobo Blues Band [Fuchs László]: Merlin

Rajtunk már csak a mágia segíthet,
bárhova megyünk, ugyanaz a díszlet.
Egyforma ízek, egyforma méret.
Mindegy, hogy Bécsben, vagy Pécsett élek.
Németül számol a cseh súlyemelő,
angolul sír a dán műlovarnő.

Táltos kellene vagy inkább sámán.
Csak csalók vannak, sok kicsi sátán.
Hívhatnánk Drakulát, hiába jönne
senki sincs már aki félne tőle.
Filmtrilógiát csináltak belőle.
Műanyag sárkány hódol előtte.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

A hóhajú öreg idemenekült.
Nem haldokol, mégcsak sebesült,
üldözi a civilizáció.
A műsorban nem ő a szenzáció.
Hogy megélhessen, kutyákat gyógyít
medvéket mosdat, ketrecet tisztít.

A társulat járja Európát, Debrecent
Riminit, Prágát, Moszkvát.
Túltáplált városokat keres fel.
A varázsló csak a falvakban szerepel.
Itt él a hagyomány, parázslik a hit
a vének értik, a kicsik elhiszik.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Országról országra velük mentem.
Először csak lócitromot szedtem,
söprögettem, tevéket etettem,
tüzet okádtam, kardot nyeltem.
Végül mikor a trapézról leestem,
megsajnáltak és bohóc lehettem.

Nem bízik bennem, engem nem tanít,
pedig átvenném súlyos titkait.
Akárcsak ő, én is pogány vagyok.
Nem hordok keresztet, sem csillagot.
Ha meghal, a tudás vele hal.
Nem lesznek istenek, se mítosz, se dal

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

Merlin csak éjjel táncol
állatokkal, tűzzel, fákkal.
Fogy az ereje, nem bír a világgal.

A dal első része a jelenlegi, kilátástalanul rossz helyzet okaként, ahol „rajtunk már csak a mágia segíthet”, az igazi minőségek elvesztését jelöli meg: „bárhova megyünk, ugyanaz a díszlet. Egyforma ízek, egyforma méret”.
A minőségek elvesztése pedig egyben az erő elvesztését is implikálja, ahol például a vámpírok könyvben vagy film­ben pozitív hősként is megjelenhetnek. Egyben a tudás elvesztését is – mert így már nem láthatunk túl a látszaton, nem vagyunk képesek meglátni a valódi értékeket. Elvesz­tettük a Jó és Rossz megkülönböztetésének tudását, így nem csoda, ha abban a helyzetben vagyunk, amiben (még­pedig nem a „jó”-ban). Így történhetett meg, hogy igazi minőségek helyett „csak csalók vannak, sok kicsi sátán”. Így lehet, hogy a csalók elképesztő mennyiségben áraszthat­ják el környezetünket, és az Igazság keresése és képviselete he­lyett saját képzeteikből épített, mesésnek tűnő légváraikat árulják valóságként. És mi történik, ha ezekre a légvárakra próbál építeni valaki? Csoda-e hát, ha abban a helyzetben vagyunk, amiben?
Pedig a minőséget képviselő és valódi erővel rendelkező Merlin ott van a cirkusz szereplői között – de elrejtezve. Pontosabban: a látszatokat kereső tekintetünk egyszerűen nem is képes felfedezni őt.
A dalt a refrének háromszor két-két versszakra bontják. Az első rész két versszaka így az általános helyzetet írja le. A második rész pedig Merlinről szól. Ha a világban már alap­vetően elvesztek a minőségek, akkor az azt képviselő sem tud hatni. Helyzetünkben a „mágiája” segíthetne, de ha nincs meg a befogadó táptalaj, akkor abban semmilyen mag nem tud növekedni. Merlin ezt legfeljebb tudomásul veszi, és teszi, amit tud, „csak éjjel táncol… állatokkal, tűzzel, fákkal”; az emberek már úgysem értenék, amit tesz, sőt valami csilivili varázslatot követelnének tőle… – ha nem tud tűz­gömböket dobálni, akkor mitől mágus? – hiszen ezt láttuk a tévében, hogy a mágusok ilyenek…
A „túltáplált” városokon túl már csak a falvakban műkö­dik valamennyire a hagyomány, már csak ott „parázs­lik” valamennyire „a hit”. (Valójában már ott se na­gyon…)
Műalkotások, például egy dal esetén a hallgató általában a főszereplővel azonosítja magát. (Ez a műalkotások alapsza­bálya, mivel saját életünk fősze­replője mi magunk va­gyunk…) Így ebben az esetben Merlinnel. Így a hallgató Merlinnel sóhajtozhat, hogy ó, mennyire „fogy az ereje”, mennyire „nem bír a világgal”… Pedig, hát mennyi, de men­nyi varázslat van a tarsolyában, mi mindent tudna tenni, ha a világ engedné neki… A dal harmadik, utolsó szakaszában azonban hirtelen változik a nézőpont (az éneklés módja is!) és meg­tudjuk, hogy mindezt a bohóc mondja, ő próbálja leírni a közvetlen környezetében élő Merlint! Merlintől hasonló nyavalygás teljesen idegen lenne; ha „fogy az ereje”, akkor fogy és nem az ő baja, hanem a világé, ha már „nem bír” azzal, ha már semmilyen mágia sem képes ellensúlyozni a burjánzó ostobaságot.
Nincs meg a megfelelő környezet, elvesztek már a gyöke­rek, nincs meg a táptalaj, így a varázslat hatni sem tud, és Merlin halálával elveszni is látszik. Pedig „átvenném súlyos titkait” – mondja a bohóc, de Merlin „nem bízik bennem, engem nem tanít”. Pedig ez a bohóc mi mindent megtett, a lócitromszedéstől a kardnyelésig…
Vajon Merlin miért nem adja át a titkait? Ha elolvassuk a versszakot, láthatjuk, hogy a bohócnak ez a „mennyi min­den megtevése” valójában kínszenvedés volt, amitől, „végül” az szabadította meg, hogy leesett a trapézról. Hibáztathat­juk-e Merlint, hogy a titkait nem adja át egy „szerencsétlen bohócnak”? Ráadásul a sámán-hagyomány­ban a sámán egyik beavatási próbája pontosan az, hogy fel kell másznia egy fára és le kell onnan ugrania – ha összetöri magát, akkor a szellemek nem tartották meg, akkor csak csaló. Ha tehát ez a bohóc leesett a trapézról, és úgy esett le (és ezt Merlin meg tudja állapítani, hogy úgy esett-e le), akkor olyan minő­séget képvisel, hogy már az őrszelleme is elhagyta.
Észrevehetjük, hogy a bohóc a korábbi kötelezettségeit (lócitromszedés, stb.) kényszerként élte meg, amitől örült, hogy végül megszabadult – akár a trapézról leesés árán is. Itt a bohóc tehát egy elitet képvisel, hiszen szerinte ő mást, egy egészen különleges bánásmódot érdemelne meg – ahogy korábban hallhattuk a hangsúlyait. A valódi mágia viszont éppen, hogy nem „elit”, hanem a teljességhez kap­csolódik. Mégis, manapság a mágiát, a sámánságot elitként képzelik el, bűvészmutatványokként, és így, a mágia lénye­gétől és egyben a világ teljességétől is eltávolodnak. A nép­meséinkben a táltoslovakat nem az elit kastélyok elit istál­lóiban, hanem a szemétdombon, esetleg a trágyahalom alatt találjuk, és csak az igaz mesehős képes felismerni annak a képességeit, hogy úgy tud szárnyalni, mint egyetlen más ló sem, gyorsabban, mint a szél, úgy, mint a gondolat.
A valódi mágia a teljességhez kapcsolódik, így a valódi mágus megteszi, megéli azt, bárhova is veti a sorsa, ahogy Merlin is „kutyákat gyógyít… medvéket mosdat, ketrecet tisztít” „hogy megélhessen” – és ezt minden nyavalygás nélkül teszi, minden helyzetből megpróbálja kihozni a legjobbat. Éjjel és egyedül táncol „tűzzel, fákkal”, azaz az elemi minőséget még képviselőkkel, de esetükben válogatás nélkül, mindenkivel.
A sors bonyolult útvesztőit mi nem láthatjuk át, és csak remélhetjük, hogy őrszellemeink oda vezetnek, olyan ta­pasztalásokon át, amelyek később életünk nagy kirakósának apró, de lényeges darabjai lesznek. És, ha az őrszellemeink jelenlétét nem is érezzük, minden helyzetből meg kell pró­bálnunk kihozni a legjobbat, hogy a Jót és Igazat képviselő őrszellemek visszatalálhassanak hozzánk, és megóvjanak a trapézról leeséstől, vagy, ha éppen leestünk, adhassanak erőt, hogy vissza tudjunk mászni, fel.
Igaz, hogy ő csak egy „szerencsétlen bohóc” – aki ön­magát a valóságnál kiválóbbnak tételezi fel –, de mégis, nem lenne jobb, ha Merlin átadná neki a titkait, hogy azok mégse vesszenek el? Azt, hogy a bohócruha alatt (ami egyébként szintén a látszatot képviseli) és a bohóc szerepe mögött valójában milyen erő akarja Merlin titkait megszerezni, azt az utolsó versszak rendkívül torz énekhangjából megért­hetjük, megérezhetjük. Ráadásul ez az ostoba bohóc még jogosnak is tartja magát a titkokra, sőt, Merlinhez hasonlítja magát, hogy ő is „pogány”, mint Merlin, mert ő sem hord „keresztet, sem csillagot”. A világ szerencséje, hogy Merlin ennek, a bohóc mögött álló erőnek (amely mindent felfalni, mindent megszerezni akaró éhségét érezhetjük is) nem adja át a titkait. Ez a bohóc pedig soha nem fogja megérteni, hogy a hitetlenség, vagy éppen a légvár-képze­tekből összepamacsolt látszat-hit nem azonos az őseredeti teljesség hitével.
Ha csak ilyennek lehet átadni a titkokat, akkor inkább vesszen minden. Még akkor is, ha Merlin halálával „a tudás vele hal… Nem lesznek istenek, se mítosz, se dal”.
Az őseredeti sámán-hit, a „mágia” szerint viszont sem Merlin, sem a tudása nem tűnik el. Merlin a halálával a tudásának őrszellemévé válhat – ha valóban tiszta, lényegi és Igaz az a tudás. Ha pedig egyszer újra meglesz a „tápta­laj”, ha lesz majd olyan képességű ember, aki még, ha nem is olyan minőségű, de szedi a lócitromot, és ha le is esik a trapézról, de visszamászik, aki nem légvárakat épít, és nem önnön „többet érdemlő” kiválóságát hangoztatja, hanem a valódi minőséget és Igazságot keresi, nos, az őseredeti hit úgy tudja, hogy azt a szellemvilág majd elhívja, a tudás és a titkok átadódnak, és újra megélődhetnek.

A vikingek felemelkedése - Valhalla Rising - "akik nem értették az Újvilágot"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

A filmben váltakozva láthatunk gyönyörű tájképeket és erőszakos jeleneteket, koponya szétverést, belek kiontását, miközben a félszemű „néma harcos” történetét kísérjük végig. A fogságából kiszabadult Félszemű és korábbi gondozója, az árva fiú egy csapat keresztes „harcossal” találkozik, akik a Szentföldre igyekeznek, felszabadítani Je­ruzsálemet, és útközben, éppen hittérítés címén letámad­tak egy falut.

A film egy lényeges momentuma (amit nem is könnyű észrevenni), hogy a csapat a Szentföld helyett Amerikába keveredik. Időközben megtudjuk, hogy a Szentföldre vagy az elvakult hit miatt igyekeznek, ami valami pszichikai problémában gyökerezik, vagy éppen a bűntudatuk elől menekülnek. A Szentföldet a képzeletük így szinte Menny­országgá változtatja át: „Vagyon. Föld”, és „Apám sokat mesélt a Szentföldről. Én meg mindig élvezettel hallgattam őket. A szépsé­gé­ről. A jólétről”. Az elképzelt Mennyországból, az új hitnek a képzeletük által meséssé felduzzasztott újvilágából a sors a valóság Újvilágába sodorja őket, aminek persze „Isten harco­sai” sem a jelentőségét nem ismerik fel, sem a realitást nem látva itt is elkezdenék hittérítő „programjukat”. 

Ostoba vakságuk miatt valóban az óceánon túli világra, a Túlvilágra kerülnek, de nem a mennyországba, hanem a pokolba. Félszemű pedig innen, a vad realitásból származik. Amikor a vezető megkérdezi, hogy „Honnan jött a harcos?”, a fiú így válaszol: „Egyenesen a pokolból”. Majd az „És hol van az a pokol?” kérdésre: „Az óceán másik felén”.

A többiek sokat és értelmetlenül beszélnek, Félszemű viszont egy szót sem szól, mégis láthatjuk, hogy pontosan ismeri a helyzetét és a sorsát követi. Amikor fogolyként meg kellett küzdenie valakivel, utána egyből nyújtja a csuklóját, hogy megkötözzék, mert felmérte, hogy innen még nem menekülhet. Tűr és vár. A helyzetét nemcsak, hogy átlátja, de vörösben izzó látomásai a jövőjét is megmutatják, így a patakot, amelyben majd a szabadulását hozó nyílhegyet fogja találni, a hajót, amelyen majd a csapattal fog tartani. A jeleket is felismeri: az ide-oda guruló vízmerítő csebret megfogja – és kiderül, hogy őket már nem a tenger sós vize öleli körül, hanem iható édesvízben állnak. A látomásán keresztül pontosan tudja, hogy átkerültek a túlsó világba: az eddigi vörös profilja és a túloldali felhő most tükrözve jelenik meg.

Amíg mindenki a saját maga által kiagyalt mennyországot kergeti és próbálja azt a „szép új világot” oda is beerőszakolni, ahol végképp semmi helye (miközben a valódi Újvilágot meg sem értik), Félszemű a valódi világban követi a sorsát, még akkor is, ha tudja, hogy az a halálához vezet. Ezt a halált viszont ő választotta. A kikötözött férfi megátkozza: „Amikor meghalok… te visszakerülsz a pokolba”, de erre Félszemű kiontja a beleit. A haragja régi kínzóit is elpusztítaná, de valószínűleg ebben előzték meg a keresztesek (ugyanis a szökését így kom­mentálták: „A harag vezérli. Ez élteti. Ezért nem veszít soha. El fog jönni, mert el kell jönnie. Hogy befejezze”). (A faluból csak egy tucat nő marad életben. Félszemű valószínűleg azt mérte fel, hogy ezután a nők már nincsenek életveszélyben.)

Az út vége felé a fiú fokozatosan ráhangolódik Félsze­műre, már Félszemű gondolatait is ki tudja mondani, ahogy megérti ezeket a gondolatokat az indiánok által elrabolt, levetkőztetett és vörösre festett társuk is, aki így „ízelítőt kapott” a valóságból, „beavatódott” a valódi világba (egyben elszenvedte a korábbi hittérítéseik ellentétét). 

Egy korábbi látomás-sorozatban (amit lehet, hogy a korsóban adott víz okozott) meglátjuk, hogy kit mi vezérel. A vezetőt a tartalom nélküli üres vakhit. A fiú meglátja vörös látomásként a hazavezető óceánt. Félszemű pedig meglátja a halálát és kövekből saját síremlékét, magas tornyot kezd építeni, amit szinte csak a csoda tart.

Ahogy, már csak négyen felérnek a hegyre, a képzetek értelmetlen hajszolása véget ér. A vezető fia inkább vissza­tér apjához, még akkor is, ha már halott és akkor is, ha ez a halálához fog vezetni (amit ugyan még tagad). A másik ősz férfi szembesül azzal, hogy nem csak meghalt fiai bocsána­tá­ért indult el: „A fiaid halottak” – tolmácsolja neki a fiú – „és azért jöttél ide, hogy velük lehess”. A férfi még megkérdezi: „Az számít, nem igaz, hogy hogyan halok meg?” (Nem véletlen a vezető és az ősz férfi hasonlósága; az egyik elhagyni vélte fiait, a vezető viszont valóságban is elhagyta – hiába volt mindvégig mellette.) Félszemű az útját végigjárva a szellemiség, a fény közvetítőjévé válhatott – feje fölött megjelenik a vakító Nap. Az ősz férfi pedig a megértéssel kerülhetett ki önmaga sötét poklából és megnyugvásával emelkedhetett a fénybe. 

Félszeműnek a halál a megszabadulást hozza el. Áldozatával az indiánok életben hagyják a veszélyt nem jelentő fiút, aki így megépítheti az „új hajót”, amin majd haza mehet.

A többiekkel ellentétben Félszemű nem a képzeteit kergette, hanem a (külső és a belső) Valóságot figyelte; tűrt és várt, és nem önmagát próbálta a világra erőltetni, hanem (szinte őrszellemként) a fiúnak, azaz a Jövőnek akart segíteni, aki (hiszen már ráhangolódott, de nem önmagából kifordulva, hanem egyénisége fejlődésének eredményeként) az ő szellemi örökségét is tovább tudja vinni.

Áldozatával Félszemű szellemmé válhatott – ahogy ezt a legutolsó képben láthatjuk, már nem vörös látomásként, hanem kékes színekben, és nem egy komor felhővel szem­ben, hanem egy hegy mellett jelenik meg a profilja. Őrszel­lem­ként tovább segíthet az ő gondolatait már kimondás nélkül is megértő fiúnak. Miért pont a fiúra kellett vigyázni, miért neki kellett segítenie a hazatérésben, miért az ő élete a fontosabb? Ilyen kérdéseket csak az ego kérdezhet – mert a választ csak a sors tudhatja.

A vezető mindig Krisztusról beszélt: „Feláldozta az életét, hogy mi megszabadulhassunk a fájdalomtól és szenvedéstől”. Vajon értette az új hit „újvilágát”?

A hit és a képzetek fennhangon hirdetése helyett Félszemű a Valóságot élte, valós sorsát követte, valódi áldozatot hozva halt meg (mert „az számít, nem igaz, hogy hogyan távozok”) a Sors szolgálatában, így kerülhetett a Hősök mennyországi palotájába, a Valhallába. 

Halott ember - Dead Man - "a Vadnyugati Halottaskönyv"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Bill Blake, a fiatal könyvelő a távoli Vadnyugatra érkezik egy állást ígérő papírfecni birtokában. Hamarosan rém­álommá változik a történet: golyót kap, közvetlenül a szíve mellé, többszörös gyilkossággal körözik, bérgyilkosokat küldenek a nyomában, egy indián William Blake-ként, a látomásos költőként azonosítja Billt, aki pedig semmit sem tud híres névrokonáról.

A történet valójában már az első pillanatától kezdve egy rémálom. A racionalitásunk mindent magyarázgat, értel­mezget, a belső világunk viszont mindent elemi minőségé­ben és erejében, azaz „színről színre” él át, annak a teljessé­get megragadó, archetipikus-transzcendentális látásmódjá­val. Ébrenlétben a mennyiségekre épülő racionális látásmód kerekedik felül, ami egyben elfedi, át is értelmezi az Igaz valóságot. Az Elemi minőségek Valódi világával így elsősorban csak álmainkban vagy – műalkotásokban találkozhatunk.

A Halott ember különlegességét az adja, hogy a történe­tén keresztül a minőségekre épülő látásmódba tekinthetünk be.

A minőségek a racionális külső nézőpont helyett a belső látáson, a szubjektumon keresztül érzékelhetők. Hogy erről van szó, erre rögtön figyelmeztetést is kapunk, amikor a fűtő arra kéri Billt, hogy nézzen ki a vonat ablakán: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?” – azaz a nézőpont az objektivitást hajszoló, magyarázgató módról belülre, a teljes átélésre kerül át. A következő mondatokban megértjük Bill élethelyzetét: a szülei váratlanul meghaltak, a menyasszonya pedig otthagyta. Bill tehát a kiszámíthatóból és biztosból hirtelen a teljes bizonytalanságba került – a film valójában ennek az érzésnek a teljes, tiszta, álomszerű tör­ténetben való újrafogalmazása.

A vonat, azaz a gépies kérlelhetetlenség jelképe a civili­zált környezetből Billt vad, egyre halottabb és ellenségesebb világba viszi át, ahol a prémvadászok szórakozásból lövöl­döznek az ártatlan és békés bölényekre. A végállomás pedig – „Gépváros”, a kérlelhetetlenség szinte intézményesült for­májával, benne a gyár emberfölötti gépeivel és az ugyan­csak emberfölöttinek és mindenható­nak tűnő gyártulajdo­nossal, Dickinsonnal (a Dick az angol szlengben a férfi nemi szervet jelenti, ahogy erre később utalnak is a film­ben).

Hogy mi is ez a környék, aminek az ura a gyártulajdo­nos, azt többször meg is nevezik. Billnek ezt mondják: „Isten vesse a lelked a pokol tüzére!”, mire Bill így válaszol: „Már megtette”. Maga a fűtő is ezt kérdezi, hogy miért jön ide, erre az Isten háta mögötti helyre, a pokolba („all the way out here to hell”). Dickinson első szavai is ezek Billhez: „ki a pokol maga”, ill. „mi a poklot csinál az irodámban” – és még sorolhat­nánk… A Vadnyugat képei is a kegyetlen, „szívtelen” pusz­títást mutatják. Nem véletlen tehát, hogy a filmet fekete-fehérben forgatták. A fekete-fehér egyben az álmokhoz is kapcsolható, mivel úgy tartják, hogy nem álmodunk színe­ket.

Szülei halálát és menyasszonyának elhagyását Bill úgy élte meg, hogy a „kiszámíthatatlanság poklába” került, és, hogy valójában meghalt (a lelke) és „megsebezték” a szívét. A minőségek szimbolikus „nyelvén” ezt úgy éli meg, hogy újdonsült barátnőjével való együttlét után betoppan egy harmadik férfi, a lány egy korábbi szeretője, aki a lányt keresztüllőve Billen, közvetlenül a szíve mellett is halálos sebet ejt. Ez tehát a szimbolikus átfogalmazása a „valóság­ban” történteknek. Arra, hogy Bill és „valós” menyasszonya szakításában egy harmadik férfi is közrejátszhatott, arra a kormos képű, szinte (vagy nem is szinte) ördögi szerepű fűtő sugalmazása vezeti rá („– Csak nem másvalakit talált magának? – Nem. – Dehogynem.”) Mi is tehát valójában a helyzet? 1. megcsalás volt a dologban, 2. egy másik férfi okozta mindezt, 3. (Bill számára) meghalt a volt menyas­szonya, 4. (legszívesebben) megölné a férfit, 5. mindez megsebezte Bill szívét, 6. szinte halottnak érzi magát, 7. mintha az egész világ ellene fordult volna. Ezt a bonyolult érzelmi rendszert csak a pisztolypárbaj szimbolikus törté­netével lehetett ábrázolni, különösen úgy, hogy gondolatai­val régi kedvesét a lehető legkevésbé bántsa, hiszen még mindig ott él a szívében – vagyis, a szíve fölött hordott papír-rózsában, ami sem nem élő, nem is igazi, sem nem tökéletes (mert selyemből szebb lenne), színtelen és illata sincs – de mégis, szerette a lányt. A Bill (lelkének) halálát okozó harmadik felet, a „másik férfit” pedig érthető, hogy Bill ezen pokoli „terület” „nagyfőnöke” fiaként azonosítja.

Mindez túlságosan szószerintinek hangzik? Az álmok és a minőségekre épülő világ látásmódja pontosan ilyen. Így, ha valakit William Blake-nek neveznek, akkor ebben a látás­módban a költővel azonos. A sebesült Bill segítségére siető indián (aki itt Bill „lélekvezetője”) is pontosan így viselke­dik, illetve ezt mondja: „A természetben a hasonló dolgok hason­lókká válnak”. Majd a „kerek” „beszélő kövekről” mond el néhány különös mondatot: „Néhányan azt hiszik, hogy a kövek a villámlással érkeztek… ám szerintem a mennydörgéssel szálltak le a földre” – az Égi származás mindenesetre nem kérdéses. (Hosszú lenne most kifejteni, de a „kerek” a pozitív szelle­miséggel kapcsolatban lévő védőerőt jelent, míg a „beszélő kövek” a szellemiséghez kapcsolódó közvetítőt.) Az indián ezután halott embernek nevezi Billt: „Megölted azt a fehér embert, aki megölt téged?”, bár Bill még tiltakozik: „Én nem vagyok halott”. Az indián azonnal látja mi a helyzet, később azonban mindkét állításáról egy szertartás és a „gyógyító növény” „szent látomásán” keresztül is meggyőződik. Bill arca helyén koponyát lát (azaz Bill halott), majd, a villám jelét festi Bill arcára.

Az indián azt kéri, hogy Bill „Senki” néven nevezze; a törzse ugyanis „Aki Hangosan Beszél, De Semmit Sem Mond” nevet ragasztotta rá, de kiderül, hogy csak azért, mert a fehérek kegyetlen világáról szóló történeteit nem hitték el. A racionalitás számára pontosan ilyen semmitmondónak tűnik a teljesség minőségi képe, és pontosan így siklik el annak üzenetei fölött, melyek a világ igazi, Valós képét próbálják megmutatni. Azért is tökéletes megnevezés a „Senki”, mert a személyiségek alapvetően a racionalitáshoz kötődnek; a minőségek világa már egókon, személyiségeken túli.

Az indián „Senki” még Bill szemüvegét is elveszi (és őt a Nagy Szellem gondjaira bízza), hogy ezután ne a látszatra, hanem belső látására hagyatkozzon. Bill ezután a vidéket megszabadítja a vadnyugat poklának néhány képviselőjétől, akikbe részben ő ereszt vakon golyót, részben egymást lövik halomra (a két rendőrbírót jobban érdekli a körözvény pontos leírása, mint az igazság). Átlényegült természetével sértetlenül sétálhat be az indiánok szent területére, ahova az őt üldöző bérgyilkosba azonnal egy nyílvesszőt lőnek. Ami­kor pedig félvakon az indián „Senkire” akar lőni, a fegyver nem sül el.

Bill elér útja végére, a villám jele kopni kezd az arcán. A lány felé pedig már csak a puszta szeretet marad, ahogy azt „Senki” váratlanul a dalában megfogalmazza: „Nem érdekel, hogy már 16-szor voltál férjnél. Akkor is szeretlek. Yo-hoyo-ho-yo”. Bill újabb sebet kap, Senki pedig elindítja őt a „vizekből ácsolt hídhoz”, a „Tükörhöz”, ahol a „világ következő szintjére” léphet, „Oda, ahonnan William Blake származik. Ahová a szelleme tarto­zik”.

„Senki” ezt mondja Billnek: „Már nincs több dolgod ezzel a világgal” („This world will no longer concern you”). Nem tudja, hogy ezzel önmagáról is beszélt. A William Blake-et kísérő lélekvezetői feladatával a saját dolgai is véget értek. A Billt idáig hajszoló utolsó bérgyilkossal egyszerre lövik le egy­mást, így lépnek ki együtt Bill-lel az életből.

A történetnek van egy érdekes vonatkozása az asztroló­giai archetípusokkal kapcsolatban. A racionalitás szélső pontját a Szűz-jegy képviseli, az egyik leginkább Szűz fog­lalkozás pedig a mennyiségekkel, számokkal dolgozó köny­velő (ill. még pl. a könyvtáros). Bill különös kockás („bo­hóc”) zakója is a Szűzre utal. A minőségek, a tudattalan, a látomások világa, a transzcendens pedig pontosan az ellen­kező oldalon elhelyezkedő jegyhez, a Neptunusz által uralt Halakhoz tartoznak. De ide sorolt a tenger, a látomás, a dohányzás és a füst is, valamint az ital is. Amikor a kocsmá­ros „felméri” Billt (megszámolja a pénzét), csak kis adagot ad neki az italtból – ahogy mi sem bíznánk a könyvelésün­ket egy álmodozó költőre, a pultos a kábulatot is csak kis mértékben adhatja egy túlzottan racionális embernek. Ez valójában Bill kezdeti „megmérettetése”. A későbbiekben az „orvossággal” kapcsolatban Senki ezt Bill kérdésére: „Szerinted egy kicsit kaphatnék belőle?” („Do you think I could have a little bite of it?”) szóban, pontosabban is megfogalmazza: „Ez nem használható; még William Blake számára sem” („It's not for use; even for William Blake”).

Bill így az általa kezdetben képviselt minőségnek ponto­san az ellentétébe fordul át és végül elindul arrafelé, ahol a Neptunusz (Poszeidón) által uralt Tenger és az Ég összeér.

Bill útja tehát a (bal agyféltekés) okoskodó racionalitásból a (jobb agyfélteke által képviselt) transzcendens felé vezet. Vajon kapunk erre utalást? Bill Clevelandből érkezik, ami csak egyetlen betűre van „Clever-land”-től, az „okosok” – vagy talán „okoskodók” országától. A transzcendens teljes­ségéhez és elemi erejéhez képest ez az okoskodás azonban nevetséges, csak bohóckodás, ahogy a főnök is gúnyolja Bill öltözetét, az „okoskodók” Clevelandjét szinte Clown-landnek (bohócok országának) tartva. „És hol vetted azt az istenverte bohócruhát? Clevelandben?” („And where did you get that goddamn clown suit? Cleveland?”)

A film tehát egy valós történésről (a szülők halála és, hogy a menyasszonya elhagyta) a tudattalan által alkotott transzcendens képet mutatja meg. A „Halott ember” tehát azért is különleges film, mert így a racionalitáson, a „látható és megfogható” mennyiségi szemléleten túli transzcendens, a minőségeket elemi tisztaságukban megragadó látásmódba kapunk betekintést.

Vajon Bill tudja, hogy kicsoda is valójában William Blake, a költő? Nem. Azt is mondhatnánk: számára ez tu­dattalan. Bill eddigi világlátása elől el volt rejtve, hogy való­jában belül a látomások világa kavarog, és hogy ő (mivel a névazonosság itt teljes azonosságot jelent) egy költő – aki most fegyverrel írja a költeményeket. Bill tehát valójában átkerül a látomások világába, így rájön, hogy amit eddig önmagáról gondolt, az csak képzet. Ami eddig tudattalan volt a számára, de ami most látomásaiban megjelenik, az Valójában Önmaga. Az indián mondása, hogy „Te valójában William Blake vagy” azt jelenti, hogy Bill felfedezi az eddig elrejtett aspektusait, hogy valójában „költő és festő”. William Blake-et tartják az egyik leglátomásosabb költőnek, aki leírta a „kettős-”, „hármas-” és „négyes-látást”, ahol a kettős-látás esetén a „külső-szemmel” megfogható anyagi mellett a bel­ső szem által meglátható lelki/szellemi aspektusa is megjele­nik, a „hármas-látás” ezek összeszövésének költői világa, amely a „négyes-látás” felülemelkedettségéhez vezet („Now I fourfold vision see / And a fourfold vision is given to me /Tis fourfold in my supreme delight”). Nem lényegtelen, hogy William Blake a „pokol” „jó ismerője” is (pl. „Menny és Pokol házas­sá­ga”, „A Pokol közmondásai”, stb. című művei alapján), bár nála a „pokol” inkább az energia egy metafórája.

Az indián „Senki” rendkívül részletesen meséli el angliai útját, így sejthetjük, hogy ennek nagyon fontos szerepe van az egész történet szempontjából. Senki angliai „útja” valójá­ban Bill útjának a tükörképe.

Senki a „hagyományból” kerül át a „modernitásba”, ami itt értelmezhető úgy, hogy a „lelkiségből” kerül át a „racio­nalitásba”. Bill pedig a racionálisan kiszámíthatónak tartott életből kerül át a lelkiség dimenziójába. Ha Bill visszake­rülne (márpedig Clevelandbe) és elmesélné, mi történt vele, ugyanúgy nem hinnének neki. Fontos elem az is, hogy a költő William Blake számára korának Angliája, és különö­sen London – maga a Pokol. Senki tehát ugyanúgy elkerült a saját poklába.

De, vajon honnan tudjuk, hogy Senki él – és nem egy szellem?!

Valójában nagyon is lehetséges, hogy Senki csak egy szellem. Ha ő Angliában meghalt, akkor a nyughatatlan lelke pontosan ide, régi otthonába tér vissza, és a törzsétől távol, szinte számkivetve bolyong a tájon. Bill csak azután találkozik Senkivel, miután ő már megkapta a halálos sebét.
A hagyomány szerint a szellem már nagyrészt független a személyiségtől, már nem valaki, hanem inkább „Senki”. Így Hamlet apja sem azt mondja: „Apád vagyok”, hanem: „Apádnak szelleme vagyok”.

Senkinek nagyon kevés érintkezési pontja van a valóság­gal, különösen a fehérek világával. Pl.,   elveszi Bill szem­üvegét (biztos, hogy Bill nem csak elvesztette)?   a három fehér esetén a Senki kezében tartott puska mintha csak véletlenül sülne el   arra a homályos alakra Bill (nem csak szellemet látott?) nem tud rálőni; bár, biztos csak a fegyver mondott csütörtököt…   a telephelyen Senki jelenléte mint­ha csak azt mutatná meg, hogy bánnak az indiánokkal a fehérek.

Ha Senki valójában szellem, akkor a haldokló Bill őr­szellemeként csak egy dolgot akarhat: elkísérni Billt arra a helyre, ahol a saját világába visszatérhet. Mégpedig szellem­ként, ahogy talán Senki is tette: szellemként tért vissza oda, arra a területre, ahova Valójában tartozik.

De, vajon honnan tudjuk, hogy főszereplőnk, Bill Blake él – és nem egy szellem?!

A Halott ember látomásos története könnyen értelmez­hető egy haldokló szellemi útjának, valójában egy „Vadnyu­gati Halottaskönyvnek”. Bill egyszer csak a vonaton találja magát, ami a semmibe robog. Elvetődik az ottani min­den­ható úrhoz. Bill ugyan elfogadna itt egy állást (a sejtett má­sik férfi miatt talán van benne némi harag), de a „főnök” Dickinson kineveti (bohócruhája miatt is), kidobja, sőt, később üldöztetni kezdi. Bill „útjának” során többnyire egymást ölik az emberek, esetleg csak „véletlenül”, mintha Bill csak egy szellem lenne. Billt nem tudják megölni, a halálos golyók nem végeznek vele – mintha csak egy szel­lem lenne.

A beszámolók szerint a haldoklás során nagyságrendek­kel felerősödnek a lelki dimenziók (ezt dolgozza fel pl. a „Flatliners – Az egyenesen át” c. film is), és gyakorlatilag elsöprik a racionalitás magyarázkodásait. Ez egy purgató­rium, esetleg maga a pokol érzeteként jelenik meg, ahol a lelket szétégetik a megbánt tettek. A film képsorai így jól értelmezhetők egy haldokló látomásos útjának az Holtak országán (és erre utalva a pusztulás több képét is látjuk) keresztül.

A haldokló Bill esetén a közelgő (kezdetben talán „csak” lelki) halál érzetből megváltozhatatlanná a szívlövése for­dítja a történetet. Ez annak a képe lehet, hogy Bill a sze­relme nélkül valójában nem akar visszatérni az életbe – megadja magát a halálnak.

Bill „szellem-útját” alapvetően ketten kísérik, egy egyér­telműen démoninak leírt hallgatag bérgyilkos – akit az Al­sóvilág ura küld a nyomába. Vannak ugyan más gyengébb démonok is. Dickinson a bérgyilkosok megbízása során nem feléjük, hanem a kitömött medvéhez intézi a szavait. Minek is tekinti ezek szerint őket? Talán „halott állatok­nak”, akik már a trófeái közé tartoznak.

A másik fő kísérő a lélekvezető (értsük ezt szószerint!) Senki, akinek a célja így az, hogy Bill halott lelkét a pokolból átkísérje oda, ahova valójában tartozik. Ez a két szellemi entitás a lélekre leselkedő Jó és Rossz minőségei­nek a meg­személyesítései. Feladatuk végeztével mindkettő létezése is végetér – így kísérik Billt két oldalról az utolsó útján.

Vajon kapunk-e arra utalást, hogy a történet Bill halál utáni látomásos utazása a poklon keresztül? Már említettük Senki egyik első kérdését Billhez: „Megölted azt a fehér embert, aki megölt téged?”; Bill ekkor még tiltakozik: „Én nem vagyok halott”. Majd, miután Bill megmondja a nevét, Senki ezt mondja: „Akkor halott ember vagy”.

Kevésnek tűnik ennyi utalás? Nos, hogy kétségünk se legyen, a film címe: „Halott ember”.

Az egész út célja tehát, hogy Bill a fájdalmából a lelki megsza­badulásba elérhessen. A megértésbe, ahol talán az a kis dohánycsomag még jól jöhet… Ezen a szép napon, ami „gyönyörű nap a kenuzásra”, így juthat el céljához, „vissza oda, ahonnan minden lélek származik… és ahová minden lélek visszatér”. A „Tükrön” túlra, (Lewis Carroll Alice-története alapján) az igazi Csodaországba.

What to others a trifle appears

Fills me full of smiles or tears

For double the vision my Eyes do see

And a double vision is always with me

With my inward Eye 'tis an old Man grey

With my outward a Thistle across my way

…

Now I fourfold vision see

And a fourfold vision is given to me

Tis fourfold in my supreme delight

And three fold in soft Beulahs night

And twofold Always. May God us keep

From Single vision & Newtons sleep

William Blake – Levél Thomas Buttshoz, 1802. Nov. 22., részletek