Halott ember - Dead Man - "a Vadnyugati Halottaskönyv"

A "Világhagyomány" módszer szerint a filmek és más alkotások értelmezésének egy kulcsa, ha azokat álomszerűen, adott szimbólum-helyettesítésekkel újraélt helyzeteknek tekintjük. Ezért az elemzést csak a film megnézése UTÁN célszerű olvasni, különösen, mert - SPOILERS - a történet kulcsmomentumai is elhangzanak. Az elemzési kísérlet - mint hipotézis - úgy ellenőrizhető, hogy az így átfogalmazott, lényegében esetleg teljesen másról szóló történet ráilleszthető-e az eredetire, és megmagyarázza-e annak hangsúlyait és sajátosságait.

Bill Blake, a fiatal könyvelő a távoli Vadnyugatra érkezik egy állást ígérő papírfecni birtokában. Hamarosan rém­álommá változik a történet: golyót kap, közvetlenül a szíve mellé, többszörös gyilkossággal körözik, bérgyilkosokat küldenek a nyomában, egy indián William Blake-ként, a látomásos költőként azonosítja Billt, aki pedig semmit sem tud híres névrokonáról.

A történet valójában már az első pillanatától kezdve egy rémálom. A racionalitásunk mindent magyarázgat, értel­mezget, a belső világunk viszont mindent elemi minőségé­ben és erejében, azaz „színről színre” él át, annak a teljessé­get megragadó, archetipikus-transzcendentális látásmódjá­val. Ébrenlétben a mennyiségekre épülő racionális látásmód kerekedik felül, ami egyben elfedi, át is értelmezi az Igaz valóságot. Az Elemi minőségek Valódi világával így elsősorban csak álmainkban vagy – műalkotásokban találkozhatunk.

A Halott ember különlegességét az adja, hogy a történe­tén keresztül a minőségekre épülő látásmódba tekinthetünk be.

A minőségek a racionális külső nézőpont helyett a belső látáson, a szubjektumon keresztül érzékelhetők. Hogy erről van szó, erre rögtön figyelmeztetést is kapunk, amikor a fűtő arra kéri Billt, hogy nézzen ki a vonat ablakán: „Hogy lehet az, hogy a táj mozog, ám a csónak… egy helyben áll?” – azaz a nézőpont az objektivitást hajszoló, magyarázgató módról belülre, a teljes átélésre kerül át. A következő mondatokban megértjük Bill élethelyzetét: a szülei váratlanul meghaltak, a menyasszonya pedig otthagyta. Bill tehát a kiszámíthatóból és biztosból hirtelen a teljes bizonytalanságba került – a film valójában ennek az érzésnek a teljes, tiszta, álomszerű tör­ténetben való újrafogalmazása.

A vonat, azaz a gépies kérlelhetetlenség jelképe a civili­zált környezetből Billt vad, egyre halottabb és ellenségesebb világba viszi át, ahol a prémvadászok szórakozásból lövöl­döznek az ártatlan és békés bölényekre. A végállomás pedig – „Gépváros”, a kérlelhetetlenség szinte intézményesült for­májával, benne a gyár emberfölötti gépeivel és az ugyan­csak emberfölöttinek és mindenható­nak tűnő gyártulajdo­nossal, Dickinsonnal (a Dick az angol szlengben a férfi nemi szervet jelenti, ahogy erre később utalnak is a film­ben).

Hogy mi is ez a környék, aminek az ura a gyártulajdo­nos, azt többször meg is nevezik. Billnek ezt mondják: „Isten vesse a lelked a pokol tüzére!”, mire Bill így válaszol: „Már megtette”. Maga a fűtő is ezt kérdezi, hogy miért jön ide, erre az Isten háta mögötti helyre, a pokolba („all the way out here to hell”). Dickinson első szavai is ezek Billhez: „ki a pokol maga”, ill. „mi a poklot csinál az irodámban” – és még sorolhat­nánk… A Vadnyugat képei is a kegyetlen, „szívtelen” pusz­títást mutatják. Nem véletlen tehát, hogy a filmet fekete-fehérben forgatták. A fekete-fehér egyben az álmokhoz is kapcsolható, mivel úgy tartják, hogy nem álmodunk színe­ket.

Szülei halálát és menyasszonyának elhagyását Bill úgy élte meg, hogy a „kiszámíthatatlanság poklába” került, és, hogy valójában meghalt (a lelke) és „megsebezték” a szívét. A minőségek szimbolikus „nyelvén” ezt úgy éli meg, hogy újdonsült barátnőjével való együttlét után betoppan egy harmadik férfi, a lány egy korábbi szeretője, aki a lányt keresztüllőve Billen, közvetlenül a szíve mellett is halálos sebet ejt. Ez tehát a szimbolikus átfogalmazása a „valóság­ban” történteknek. Arra, hogy Bill és „valós” menyasszonya szakításában egy harmadik férfi is közrejátszhatott, arra a kormos képű, szinte (vagy nem is szinte) ördögi szerepű fűtő sugalmazása vezeti rá („– Csak nem másvalakit talált magának? – Nem. – Dehogynem.”) Mi is tehát valójában a helyzet? 1. megcsalás volt a dologban, 2. egy másik férfi okozta mindezt, 3. (Bill számára) meghalt a volt menyas­szonya, 4. (legszívesebben) megölné a férfit, 5. mindez megsebezte Bill szívét, 6. szinte halottnak érzi magát, 7. mintha az egész világ ellene fordult volna. Ezt a bonyolult érzelmi rendszert csak a pisztolypárbaj szimbolikus törté­netével lehetett ábrázolni, különösen úgy, hogy gondolatai­val régi kedvesét a lehető legkevésbé bántsa, hiszen még mindig ott él a szívében – vagyis, a szíve fölött hordott papír-rózsában, ami sem nem élő, nem is igazi, sem nem tökéletes (mert selyemből szebb lenne), színtelen és illata sincs – de mégis, szerette a lányt. A Bill (lelkének) halálát okozó harmadik felet, a „másik férfit” pedig érthető, hogy Bill ezen pokoli „terület” „nagyfőnöke” fiaként azonosítja.

Mindez túlságosan szószerintinek hangzik? Az álmok és a minőségekre épülő világ látásmódja pontosan ilyen. Így, ha valakit William Blake-nek neveznek, akkor ebben a látás­módban a költővel azonos. A sebesült Bill segítségére siető indián (aki itt Bill „lélekvezetője”) is pontosan így viselke­dik, illetve ezt mondja: „A természetben a hasonló dolgok hason­lókká válnak”. Majd a „kerek” „beszélő kövekről” mond el néhány különös mondatot: „Néhányan azt hiszik, hogy a kövek a villámlással érkeztek… ám szerintem a mennydörgéssel szálltak le a földre” – az Égi származás mindenesetre nem kérdéses. (Hosszú lenne most kifejteni, de a „kerek” a pozitív szelle­miséggel kapcsolatban lévő védőerőt jelent, míg a „beszélő kövek” a szellemiséghez kapcsolódó közvetítőt.) Az indián ezután halott embernek nevezi Billt: „Megölted azt a fehér embert, aki megölt téged?”, bár Bill még tiltakozik: „Én nem vagyok halott”. Az indián azonnal látja mi a helyzet, később azonban mindkét állításáról egy szertartás és a „gyógyító növény” „szent látomásán” keresztül is meggyőződik. Bill arca helyén koponyát lát (azaz Bill halott), majd, a villám jelét festi Bill arcára.

Az indián azt kéri, hogy Bill „Senki” néven nevezze; a törzse ugyanis „Aki Hangosan Beszél, De Semmit Sem Mond” nevet ragasztotta rá, de kiderül, hogy csak azért, mert a fehérek kegyetlen világáról szóló történeteit nem hitték el. A racionalitás számára pontosan ilyen semmitmondónak tűnik a teljesség minőségi képe, és pontosan így siklik el annak üzenetei fölött, melyek a világ igazi, Valós képét próbálják megmutatni. Azért is tökéletes megnevezés a „Senki”, mert a személyiségek alapvetően a racionalitáshoz kötődnek; a minőségek világa már egókon, személyiségeken túli.

Az indián „Senki” még Bill szemüvegét is elveszi (és őt a Nagy Szellem gondjaira bízza), hogy ezután ne a látszatra, hanem belső látására hagyatkozzon. Bill ezután a vidéket megszabadítja a vadnyugat poklának néhány képviselőjétől, akikbe részben ő ereszt vakon golyót, részben egymást lövik halomra (a két rendőrbírót jobban érdekli a körözvény pontos leírása, mint az igazság). Átlényegült természetével sértetlenül sétálhat be az indiánok szent területére, ahova az őt üldöző bérgyilkosba azonnal egy nyílvesszőt lőnek. Ami­kor pedig félvakon az indián „Senkire” akar lőni, a fegyver nem sül el.

Bill elér útja végére, a villám jele kopni kezd az arcán. A lány felé pedig már csak a puszta szeretet marad, ahogy azt „Senki” váratlanul a dalában megfogalmazza: „Nem érdekel, hogy már 16-szor voltál férjnél. Akkor is szeretlek. Yo-hoyo-ho-yo”. Bill újabb sebet kap, Senki pedig elindítja őt a „vizekből ácsolt hídhoz”, a „Tükörhöz”, ahol a „világ következő szintjére” léphet, „Oda, ahonnan William Blake származik. Ahová a szelleme tarto­zik”.

„Senki” ezt mondja Billnek: „Már nincs több dolgod ezzel a világgal” („This world will no longer concern you”). Nem tudja, hogy ezzel önmagáról is beszélt. A William Blake-et kísérő lélekvezetői feladatával a saját dolgai is véget értek. A Billt idáig hajszoló utolsó bérgyilkossal egyszerre lövik le egy­mást, így lépnek ki együtt Bill-lel az életből.

A történetnek van egy érdekes vonatkozása az asztroló­giai archetípusokkal kapcsolatban. A racionalitás szélső pontját a Szűz-jegy képviseli, az egyik leginkább Szűz fog­lalkozás pedig a mennyiségekkel, számokkal dolgozó köny­velő (ill. még pl. a könyvtáros). Bill különös kockás („bo­hóc”) zakója is a Szűzre utal. A minőségek, a tudattalan, a látomások világa, a transzcendens pedig pontosan az ellen­kező oldalon elhelyezkedő jegyhez, a Neptunusz által uralt Halakhoz tartoznak. De ide sorolt a tenger, a látomás, a dohányzás és a füst is, valamint az ital is. Amikor a kocsmá­ros „felméri” Billt (megszámolja a pénzét), csak kis adagot ad neki az italtból – ahogy mi sem bíznánk a könyvelésün­ket egy álmodozó költőre, a pultos a kábulatot is csak kis mértékben adhatja egy túlzottan racionális embernek. Ez valójában Bill kezdeti „megmérettetése”. A későbbiekben az „orvossággal” kapcsolatban Senki ezt Bill kérdésére: „Szerinted egy kicsit kaphatnék belőle?” („Do you think I could have a little bite of it?”) szóban, pontosabban is megfogalmazza: „Ez nem használható; még William Blake számára sem” („It's not for use; even for William Blake”).

Bill így az általa kezdetben képviselt minőségnek ponto­san az ellentétébe fordul át és végül elindul arrafelé, ahol a Neptunusz (Poszeidón) által uralt Tenger és az Ég összeér.

Bill útja tehát a (bal agyféltekés) okoskodó racionalitásból a (jobb agyfélteke által képviselt) transzcendens felé vezet. Vajon kapunk erre utalást? Bill Clevelandből érkezik, ami csak egyetlen betűre van „Clever-land”-től, az „okosok” – vagy talán „okoskodók” országától. A transzcendens teljes­ségéhez és elemi erejéhez képest ez az okoskodás azonban nevetséges, csak bohóckodás, ahogy a főnök is gúnyolja Bill öltözetét, az „okoskodók” Clevelandjét szinte Clown-landnek (bohócok országának) tartva. „És hol vetted azt az istenverte bohócruhát? Clevelandben?” („And where did you get that goddamn clown suit? Cleveland?”)

A film tehát egy valós történésről (a szülők halála és, hogy a menyasszonya elhagyta) a tudattalan által alkotott transzcendens képet mutatja meg. A „Halott ember” tehát azért is különleges film, mert így a racionalitáson, a „látható és megfogható” mennyiségi szemléleten túli transzcendens, a minőségeket elemi tisztaságukban megragadó látásmódba kapunk betekintést.

Vajon Bill tudja, hogy kicsoda is valójában William Blake, a költő? Nem. Azt is mondhatnánk: számára ez tu­dattalan. Bill eddigi világlátása elől el volt rejtve, hogy való­jában belül a látomások világa kavarog, és hogy ő (mivel a névazonosság itt teljes azonosságot jelent) egy költő – aki most fegyverrel írja a költeményeket. Bill tehát valójában átkerül a látomások világába, így rájön, hogy amit eddig önmagáról gondolt, az csak képzet. Ami eddig tudattalan volt a számára, de ami most látomásaiban megjelenik, az Valójában Önmaga. Az indián mondása, hogy „Te valójában William Blake vagy” azt jelenti, hogy Bill felfedezi az eddig elrejtett aspektusait, hogy valójában „költő és festő”. William Blake-et tartják az egyik leglátomásosabb költőnek, aki leírta a „kettős-”, „hármas-” és „négyes-látást”, ahol a kettős-látás esetén a „külső-szemmel” megfogható anyagi mellett a bel­ső szem által meglátható lelki/szellemi aspektusa is megjele­nik, a „hármas-látás” ezek összeszövésének költői világa, amely a „négyes-látás” felülemelkedettségéhez vezet („Now I fourfold vision see / And a fourfold vision is given to me /Tis fourfold in my supreme delight”). Nem lényegtelen, hogy William Blake a „pokol” „jó ismerője” is (pl. „Menny és Pokol házas­sá­ga”, „A Pokol közmondásai”, stb. című művei alapján), bár nála a „pokol” inkább az energia egy metafórája.

Az indián „Senki” rendkívül részletesen meséli el angliai útját, így sejthetjük, hogy ennek nagyon fontos szerepe van az egész történet szempontjából. Senki angliai „útja” valójá­ban Bill útjának a tükörképe.

Senki a „hagyományból” kerül át a „modernitásba”, ami itt értelmezhető úgy, hogy a „lelkiségből” kerül át a „racio­nalitásba”. Bill pedig a racionálisan kiszámíthatónak tartott életből kerül át a lelkiség dimenziójába. Ha Bill visszake­rülne (márpedig Clevelandbe) és elmesélné, mi történt vele, ugyanúgy nem hinnének neki. Fontos elem az is, hogy a költő William Blake számára korának Angliája, és különö­sen London – maga a Pokol. Senki tehát ugyanúgy elkerült a saját poklába.

De, vajon honnan tudjuk, hogy Senki él – és nem egy szellem?!

Valójában nagyon is lehetséges, hogy Senki csak egy szellem. Ha ő Angliában meghalt, akkor a nyughatatlan lelke pontosan ide, régi otthonába tér vissza, és a törzsétől távol, szinte számkivetve bolyong a tájon. Bill csak azután találkozik Senkivel, miután ő már megkapta a halálos sebét.
A hagyomány szerint a szellem már nagyrészt független a személyiségtől, már nem valaki, hanem inkább „Senki”. Így Hamlet apja sem azt mondja: „Apád vagyok”, hanem: „Apádnak szelleme vagyok”.

Senkinek nagyon kevés érintkezési pontja van a valóság­gal, különösen a fehérek világával. Pl.,   elveszi Bill szem­üvegét (biztos, hogy Bill nem csak elvesztette)?   a három fehér esetén a Senki kezében tartott puska mintha csak véletlenül sülne el   arra a homályos alakra Bill (nem csak szellemet látott?) nem tud rálőni; bár, biztos csak a fegyver mondott csütörtököt…   a telephelyen Senki jelenléte mint­ha csak azt mutatná meg, hogy bánnak az indiánokkal a fehérek.

Ha Senki valójában szellem, akkor a haldokló Bill őr­szellemeként csak egy dolgot akarhat: elkísérni Billt arra a helyre, ahol a saját világába visszatérhet. Mégpedig szellem­ként, ahogy talán Senki is tette: szellemként tért vissza oda, arra a területre, ahova Valójában tartozik.

De, vajon honnan tudjuk, hogy főszereplőnk, Bill Blake él – és nem egy szellem?!

A Halott ember látomásos története könnyen értelmez­hető egy haldokló szellemi útjának, valójában egy „Vadnyu­gati Halottaskönyvnek”. Bill egyszer csak a vonaton találja magát, ami a semmibe robog. Elvetődik az ottani min­den­ható úrhoz. Bill ugyan elfogadna itt egy állást (a sejtett má­sik férfi miatt talán van benne némi harag), de a „főnök” Dickinson kineveti (bohócruhája miatt is), kidobja, sőt, később üldöztetni kezdi. Bill „útjának” során többnyire egymást ölik az emberek, esetleg csak „véletlenül”, mintha Bill csak egy szellem lenne. Billt nem tudják megölni, a halálos golyók nem végeznek vele – mintha csak egy szel­lem lenne.

A beszámolók szerint a haldoklás során nagyságrendek­kel felerősödnek a lelki dimenziók (ezt dolgozza fel pl. a „Flatliners – Az egyenesen át” c. film is), és gyakorlatilag elsöprik a racionalitás magyarázkodásait. Ez egy purgató­rium, esetleg maga a pokol érzeteként jelenik meg, ahol a lelket szétégetik a megbánt tettek. A film képsorai így jól értelmezhetők egy haldokló látomásos útjának az Holtak országán (és erre utalva a pusztulás több képét is látjuk) keresztül.

A haldokló Bill esetén a közelgő (kezdetben talán „csak” lelki) halál érzetből megváltozhatatlanná a szívlövése for­dítja a történetet. Ez annak a képe lehet, hogy Bill a sze­relme nélkül valójában nem akar visszatérni az életbe – megadja magát a halálnak.

Bill „szellem-útját” alapvetően ketten kísérik, egy egyér­telműen démoninak leírt hallgatag bérgyilkos – akit az Al­sóvilág ura küld a nyomába. Vannak ugyan más gyengébb démonok is. Dickinson a bérgyilkosok megbízása során nem feléjük, hanem a kitömött medvéhez intézi a szavait. Minek is tekinti ezek szerint őket? Talán „halott állatok­nak”, akik már a trófeái közé tartoznak.

A másik fő kísérő a lélekvezető (értsük ezt szószerint!) Senki, akinek a célja így az, hogy Bill halott lelkét a pokolból átkísérje oda, ahova valójában tartozik. Ez a két szellemi entitás a lélekre leselkedő Jó és Rossz minőségei­nek a meg­személyesítései. Feladatuk végeztével mindkettő létezése is végetér – így kísérik Billt két oldalról az utolsó útján.

Vajon kapunk-e arra utalást, hogy a történet Bill halál utáni látomásos utazása a poklon keresztül? Már említettük Senki egyik első kérdését Billhez: „Megölted azt a fehér embert, aki megölt téged?”; Bill ekkor még tiltakozik: „Én nem vagyok halott”. Majd, miután Bill megmondja a nevét, Senki ezt mondja: „Akkor halott ember vagy”.

Kevésnek tűnik ennyi utalás? Nos, hogy kétségünk se legyen, a film címe: „Halott ember”.

Az egész út célja tehát, hogy Bill a fájdalmából a lelki megsza­badulásba elérhessen. A megértésbe, ahol talán az a kis dohánycsomag még jól jöhet… Ezen a szép napon, ami „gyönyörű nap a kenuzásra”, így juthat el céljához, „vissza oda, ahonnan minden lélek származik… és ahová minden lélek visszatér”. A „Tükrön” túlra, (Lewis Carroll Alice-története alapján) az igazi Csodaországba.

What to others a trifle appears

Fills me full of smiles or tears

For double the vision my Eyes do see

And a double vision is always with me

With my inward Eye 'tis an old Man grey

With my outward a Thistle across my way

…

Now I fourfold vision see

And a fourfold vision is given to me

Tis fourfold in my supreme delight

And three fold in soft Beulahs night

And twofold Always. May God us keep

From Single vision & Newtons sleep

William Blake – Levél Thomas Buttshoz, 1802. Nov. 22., részletek