Óceánia

Parti homokba fúrom az ujjaim
ágait, míg hullám hűse fonja és
vonja kezem el messze a parttól
a végtelen éjek mélye felé

"hiába már" (?)

Hajnalban álmomban egy ifjú dadaista költő nagy pátosszal a következőt irományát szavalta:

hiába már a hiába-már,
ha hiába már a hiába-már,

mert hiába már a hiába-már,
ha minden-minden hiába már.

mert hiába már a hiába-már.
hiába már; a hiába-már...

Arra gondoltam (álmomban): talán a szavak túlértékeltek. Vagy az ifjú dadaista költők.
A költői est házhoz, álomhoz jött...

A szakmainak tűnő közönségből valaki azt kezdte sejteni, hogy a költő némi, ma nagyon divatos hallucinogén főzetet is használt.
Mire felállva, mintegy vers-versenybe öltöztetett riposztként ő is megszólalt:

ha valaki túl' szereti a lét,
ami elhozza neki Léthét,
hogyan szerethetné létét...

(Álmomban a "túl" egyszerre két, igekötői jelentésében is megjelent.)

Végül egy film hangulata jelent meg...
Mes nuits sont plus belles que vos jours (1989)
(Nem szabadna örökös napfogyatkozásban élni)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom... (elemzés)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

A vers eleje így kezdődik: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent". Azonban mindjárt két szempontot is olvasunk, először "nekem szülőhazám", "messzeringó gyerekkorom világa", majd pedig: "Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj". Elsősorban ez a két szempont váltakozik: a "lentről", pontosabban: belülről, azaz résztvevőként való látásmód, és annak ellentéte, a fentről való dehumanizált látásmód, mely pusztítandó célpontokat lát.
Az (ember-)idegen felső, gépies látásmódra váltás előtt a "nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom" keserű képe jelenik, annak az előérzete, ahogy az éppen még "lángoktól ölelt kis ország" földjét - ahogy azt a házfalat is - elöntik, felperzselik a lángok, és vér fogja áztatni, megfesteni: maga a "csorgó, vöröslő fájdalom".
A vers annak az előérzete, hogy ez a föld, a szülőhazánk, az élet mélységében való megélésének, a lelki kiteljesedésének nekünk rendelt helyszíne - ahogy ezt a "részt-vevő" képek is mutatják - hamarosan a pusztítás célpontjává válik. A "sírok" közti "anyóka" halk sírogatása az elkerülhetetlen baljóslatú végzet ómene. Vörösmarty említése az "Itt élned", és most: "halnod kell" közeledése.
Egy üres sor után hirtelen vált a hangnem: "Hisz bűnösök vagyunk mi", sőt, a "dolgozók", "bűntelen költők", és "csecsszopók" zavarba ejtő felsorolásával találkozunk. Ez a váltás a földközeli realitás képeivel az égen túl az Égi dimenziót nyitja meg.
Az ország, a szülőhaza célponttá vált. A gépen fölébe szálló Fölött ott van az egyetlen lényeges "szempont", Isten. A kiszolgáltatott Haza vajon Isten haragvó Ítéletének célpontjává vált? "Hisz bűnösök vagyunk mi", de az a többi nép is. Majd a költő értékeket próbál felsorolni. A "dolgozók" teremtenek és nem csak henyélnek. Talán vannak "bűntelen" "költők" is, akik a szépség, a lélekkel telítettség isteni tartományainak szolgálói. És ott vannak a "csecsszopók", akik még semmilyen bűnt nem követhettek el, és úgy csüggnek kiszolgáltatottságukban anyjukon, mint az emberi sors a kifürkészhetetlen Isteni terven. Hiszen ez a szülőhazájuk, ahogy nekünk is, tehát ide rendeltettek, rendeltettünk élni.

"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent" - kezdi a költő. Valójában egyetlen kínzó kérdést tesz fel: Nem tudhatjuk, de: Mit jelenthet Istennek ez a tájék, az életterünk? Érdemes vajon arra, hogy ne emésztődjön fel? Isten a sajátjának tekinti-e annyira a lábához térdeplő embereket, amennyire a költő ismeri "ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom", és Ő tudja-e "hogy merre mennek, kik mennek az uton"?
A gépen fölébe szálló számára célpont az ország. Vajon az az Feletti, Isteni megítélés célpontjává váltunk? Elkerülhetjük, hogy feleljünk bűneinkért, még ha ez gyermeki vágynak is látszik, "az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én". Mivel kerülhető el az Ítélet? Mert "ím itt e kő, de föntről e kő se látható".

A vers egy ívet mutat. Ez a haza a "messzeringó gyerekkorom világa", ahol felnevelődtünk; és, talán "bűnösök vagyunk mi", megértünk a pusztulásra, de legalább írmagunk megmaradhasson, a még ártatlan "csecsszopók" kapjanak lehetőséget az Élet megélésére. Hogy bennük megnőhessen "az értelem, / világít bennük" - őértük talán az őrangyalok virrasztanának.

A haza, az életterünk, az Életünk célponttá vált. Hogy a Jövő fonala ne szakadjon meg, talán csak az segíthet, ami elrejthet a gépies fenti célzó szemek, de még inkább a haragvó Fenti látó Szemek elől.
"Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg."