Petrarca: Pó, földi kérgem...

Petrarca: Pó, földi kérgem... (f.: Szedő Dénes)

Pó, földi kérgem bárhogy is sodorjad
vized hatalmas, száguldó folyásán:
a szellemem mélyen belül tanyázván,
erőd nem féli s másétól se borzad;

vitorlát jobb vagy bal felé se forgat,
mégis jó széllel, nyílként, vágya szárnyán
az arany Lomb felé lebegve száll már,
s erősebb, mint hab, szél, lapát s vitorla.

Egyéb folyók közt te királyi, büszke,
ki ott éred a napot, merre támad,
nyugaton százszor szebb Fényt hagyva messze:

csak földi részem hordja szarvad-ágad;
a másik, vágya szárnyával fedezve,
repül révébe édes Otthonának.



Eredeti:
http://it.wikisource.org/wiki/Canzoniere_%28Rerum_vulgarium_fragmenta%29/Po,_ben_puo%27_tu_portartene_la_scorza

A költő hajón utazik lefelé a Pó folyón, de csak a teste ("földi kérge") halad Keletnek. (Ahol a Pó a tengerbe ömlik, ott "támad" a Nap, a Pó a tengerből Keleten felkelő napot éri.)
A "szarvad-ágad" (eredetiben csak "szarv") a szétágazó folyóágakra utalhat.

A költő szelleme viszont pont ellentétes irányba, nyugatra, a "százszor szebb Fény" felé nyílegyenesen repül "vágya szárnyával fedezve", kedvese, az "arany Lomb", "édes Otthonának" "révébe".

József Attila: A Dunánál

(fb: Mátrai István képe)

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/adunanal.htm

A verset már sokan és nagyon alaposan elemezték; csak néhány gondolat...

A Duna itt az "idő árja"-ként jelenik meg, "mely mult, jelen s jövendő". A verset talán egy konkrét élmény szülte, ahogy valóban a "rakodópart alsó kövén" ülve egy "dinnyehéj" elúszott lassan előtte, s azzal, annak lassú ringatózásával azonosult volna, majd az időnek a rajtunk át-folyó, átáramló, édesünket kifalt csupasz héjt ringatva sodró hömpölygésével. A dinnyehéj, s a Duna, a lelkét magával vitte - "sorsomba merülten".

A következő versszakban az áramlatban megjelenik a férfi, az "ember", majd a feszülésből, pattanásból elernyedés és hullámzás, ringatás lesz, és áthullámzik női minőségbe, a mosónő édesanya emlékébe, aki "mesélt / s mosta a város minden szennyesét".
Majd "elkezdett az eső cseperészni", de "el is állt". Ahogy a cseppek az égből, minden hull lefelé, és "mult" tarkasága színtelenségbe olvad. A mederben folyó folyam esőként a teljes világba beszövődik, totális hulló áramlatként.

A folyó, az idő árama egyrészt az ellentétekkel kiszélesedik: "zavaros" - "bölcs", "felszin" - "mély", az említett férfi és női minőség, a tarkaság és színtelenség, "öröm és bánat", hogy csak néhányat említsek. Másrészt pedig a költő hozzáköti magát az ellentétpontokhoz, így válik eggyé az idő folyamával.

A legnagyobb ellentét a születés és halál. A "termékeny, / másra" (gyermekükre) "gondoló" anyák mellett így jelennek meg a "sírköves, dülöngő temetők". És "öltek, öleltek" - mert az ölés halált hoz, de az ölelés életet ad (élettel telít, de új életet is szül). Harc és Béke.

Mit kell tennünk az idő folyamában? A költő a "rakodópart alsó kövén" ült. Ez a legközvetlenebb kapcsolat a szárazföld és a Folyó között, az a pont, ahol az "anyagba leszállt" élet és lélek átrakodhat, átléphet, az idő áramába, azzal eggyé válhat.
A "rakodópart" ugyanakkor a rakodásra, a kemény munkára is rezonál, így nem véletlen, hogy a második versszakban is a munka képeit látjuk és az utolsó is ezzel kezdődik: "Én dolgozni akarok".

A munka az, amely a harcot ("amelyet őseink vivtak") "békévé oldja". Munkával lehet rendezni környezetünket, ott harmóniát teremteni, úgy, hogy rendezzük "végre közös dolgainkat".
Ehhez pedig minden ősünk (3. szakasz, első és második versszak), és minden hősünk (harmadik versszak), az idő teljes árama, (negyedik versszakban) "mult, jelen s jövendő" támot ad, támogat. Így, ha velük vagyunk, "gyenge létemre így vagyok erős" és "több vagyok a soknál", mert "A világ vagyok - minden, ami volt, van".
Mert "ez a mi munkánk; és nem is kevés".

(saját kép)

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd (f.: Eörsi István)

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
   S szerelmeink
   Mért kell gondolnom arra
Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra

   Óra verj az éjszakában
   Megy az idő én megálltam

Maradjunk szemközt kéz a kézbe zárva
   Míg fut örök
   Szemektől elcsigázva
Karunk hídja alatt a Szajna árja

   Óra verj az éjszakában
   Megy az idő én megálltam

Fut a szerelem akár ez a gyors hab
   A szerelem
   Az élet vánszorog csak
És a Reményben mily sok az erőszak

   Óra verj az éjszakában
   Megy az idő én megálltam

Tűnnek a napok a hetek suhanva
   Vissza se tér
   Múlt és szerelem habja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

   Óra verj az éjszakában
   Megy az idő én megálltam



Eredeti nyelven:
http://www.toutelapoesie.com/poemes/apollinaire/le_pont_mirabeau.htm


A költő szavalásából hallhatjuk, hogy ezt dalként képzelte el:
https://www.youtube.com/watch?v=v3UF_1LM-Tc

Egy francia feldolgozás:
https://www.youtube.com/watch?v=DvOeX9b4Tp4

Egy magyar feldolgozás:
https://www.youtube.com/watch?v=VTW0OHN-h84

És egy másik ;) (Sokkal több kísérletező fiatal kellene!)
https://www.youtube.com/watch?v=ywvWd9-aztM

§ 

A Mirabeau híd a Mirabeau utcáról kapta a nevét, a neve "csodálatos szép" jelentésű. A híd pedig két partot köt össze, tehát egy kapcsolat. Nem véletlen, hogy a két különbözőséget, két embert összekötő "csodálatos szép" kapcsolat, vagyis a szerelem jelképe.

Az egyik utolsó híd, a város széle, mégpedig épp Nyugat felé, ahol a Szajna elhagyja Párizst, és ahol a Nap lebukik a horizont alá, így a messzeség, de az elmúlás is hozzá kapcsolódhat.

A híd szerkezete maga is, kicsit oldalra felemelt karokra hasonlít, amelyek a szobroknál fonódnak össze, az egyik szobor maga a "Bőség". A szobrok fölött pedig Párizs címere ("armoiries..." vagy "armes ville de Paris") található. (Érdekesség, hogy az angol arms kar jelentésű.)

..."Karunk hídja alatt a Szajna árja"...

Coleridge: Kubla kán

Coleridge: Kubla kán (f.: Szabó Lőrinc)

Kubla kán tündérpalotát
építtetett Xanaduban,
hol roppant barlangokon át
örök éjbe veti magát
az Alph, a szent folyam.
Mérföldnyi jó földet tizet
gyorsan torony s fal övezett:
s itt tömjénfa nyilt, illat volt a lomb
tündöklő kertek és kanyar patak;
ott sötét erdők, vének, mint a domb,
öleltek napos pázsitfoltokat.

De óh, amott a cédrusfödte bércen
a mélybe milyen hasadék szakadt!
Micsoda vad hely! démon-kedvesét sem
siratja szentebb, iszonyúbb vidéken
elhagyott nő a sápadt hold alatt!
S e szakadékból, forrva, zakatolva,
mintha a föld gyors lélegzete volna,
hatalmas forrás lüktetett elő:
torkából, mint felugró jégeső
vagy mint a pelyvás mag a csép alatt,
ívben repült a sok nagy szirtdarab:
s táncos sziklákkal együtt így okádta
a folyót a kút örök robbanása.
Öt mérföldet átkanyarodva szállt a
szent Alph a völgybe, nagy erdők alatt,
aztán elérte a barlangokat
s leviharzott a halott óceánba:
s e messzi zajból Kubla ősatyák
szavát hallotta, hadak jóslatát!

A kéjpalota nézte sok száz
lenge tornyát a vizen
és egy zene volt a forrás
és a barlang, egy ütem.
Ritka müvészet, ihlet és csoda:
jégbarlangok és napfénypalota!

Ismertem egy lányt valaha,
látomás lehetett:
Abesszinia lánya volt,
Abora hegyéről dalolt
s cimbalmot pengetett.
Zendülne csak szivemben
még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
hogy felépítném csupa
muzsikából azt a szép
fénydómot! a jégtermeket!
S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”

http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Coleridge,_Samuel_Taylor-1772/Kubla_Khan/hu/3655-Kubla_k%C3%A1n


A versben "Kubla kán" "tündérpalotája" jelenik meg Xanaduban. ("Kubla" kánt mi "Kubiláj"-ként ismerjük, a modern Peking helyén található várost pedig "Kambaluk" néven.)
Ezt a tündérpalotát, ahol Marco Poló járt és írt le Európának, ezt a "kéjlakot" most mesebeli színekkel festve, szinte felülről látjuk, mely képek összekapcsolódnak a zubogó "Alph" robajával és a vad vidékkel. A repülés és zubogás érzése, "színes, szélesvásznú", sőt, 3D-s képek, surround hangzással, amelyeken egymás mellé kerülnek a nagy ellentétek, s így "egy zene volt a forrás / és a barlang, egy ütem", "jégbarlangok és napfénypalota".

A varázslatos, mesés Kelet mámorító ereje, és ugyanez zendül meg az etióp (abesszíniai) lány dalára és cimbalom-zenéjére.

Valamiért, nekem a harmadik versszak kezdetén jött az a gondolatom, hogy ez egy drogos látomás. A kezdő repülő és zubogó, érzékeket széttépve túlfeszítő képek-hangok-képzetek is ezt támasztották alá.
A harmadik versszak így kezdődik: "A kéjpalota nézte sok száz / lenge tornyát a vizen" - erre nekem a saját testtől való elidegenedés, az azon kívül kerülés, kívülről, idegennek látás érzete jelent meg. Az eredeti még árulkodóbb: "The shadow of the dome of pleasure / Floated midway on the waves" (kb.: a gyönyörök kupolás palotájának árnyéka a félúton a hullámokon lebegett), ami talán a gyönyörbe kábult, elidegenedettnek érzett testre utal, az élet és halál érzetére, a lét és a semmi között félúton egy hullámzó lebegésre.
Később: "It was a miracle of rare device, / A sunny pleasure-dome with caves of ice!", vagyis a ritka szerkezet (a test) csodája volt ez a totális szélsőségek megélése; jégbarlangok, együtt a napos gyönyör-kupolákkal.

A folytatásban azt olvashatjuk, hogy ugyanez a "vad gyönyör gyúlna ki" benne, ha újra megzendülne szívében az etióp lány dala, muzsikája, és ekkor nem csak belsőleg teremtené meg ezeket a képeket, hanem azokat mindenki más is látná.

S mind látná, aki hallana,
s „Vigyázzatok!” kiáltana,
„Szeme villám! haja libeg!
Hármas kört reá elébb,
s csukja szemünk szent borzalom,
mert mézen élt, mézharmaton,
s itta a Menyország tejét.”

Vajon mindenki látná? Ezt kiáltanák a gyönyörkábulatba zuhanó költőről: "Szeme villám! haja libeg!..." Vagyis, a valóságból mindez csak őrület, amit a hármas kör mágikus védelemébe be kell zárni.
A "Menyország tejének" említésére már kétségem sem volt, hogy ópiumról van szó. Kicsit böngészve meg is találtam, hogy maga Coleridge állítása szerint, a vershez az ötletet egy ópiumos álom adta, s a vers alcíme is: "Látomás egy álomban" ("A Vision in a Dream").

A vers a Kelet mámorító erejét festi fel, amely az ópiummal, de az etióp lány dalával is megidézhető, de ez csak boszorkányos varázslat.
Mert ez csak boszorkányos varázslat.
Mit olvashatunk a valóságban? "A város klímája meglehetősen zord. A nyár a kelet-ázsiai monszun hatására forró és párás, míg a tél hideg, száraz és szeles a Szibériából érkező légtömegek miatt."[wiki: http://hu.wikipedia.org/wiki/Peking]

Viszont, ha valaki ráfordít néhány évet, és vissza tud emlékezni az álmaira, különb képeket is láthat - és nem csak "Xanaduról" ;)
Ha pedig valaki a képzeletét be tudja indítani - elég lehunynunk a szemünk és hagyni (!), hogy kialakuljanak a képek - ott nincs határ :)

Babits Mihály: Naiv ballada

Babits Mihály: Naiv ballada

melyben a költő elbeszéli, 
hogy egykor nagy sereg lányokat látott, 
akik liliommal lelket ölni tudnak 
és hogy félt tőlük és hogy kérte őket, 
hogy ne bántsák a lelkét, 
mert a költők lelke e világnak kincse.

Láttam nagy sereg lányokat
sereg lányokat líliommal. -
Akkor a lelkem fájdalommal
kűzködött sok nehéz orommal
és láttam mérgezett szirommal
gyilkoló kába liliommal
jönni nagy sereg lányokat
és mondtam nékik: "Lányok,
koldus vagyok én:
de ha meghalok, mégis
e világ lesz szegény".

Nevettek s mondtam akkor én:
"Király voltam, vittem gályát,
térdeltem a tenger dagályát,
valamint Mithras ős bikáját
reávetvén hajóm igáját.
Király voltam, vittem a gályát."
Nevettek s mondtam akkor én:
"Talán király se voltam,
csak matróz siheder:
de ha meghalok, mégis
tenger sűlyed el",

"Szerettem mindent, ami új,
szerettem mindent, ami ódon:
úsztam kanyar, gonosz folyókon,
táncoltam a részeg hajókon,
némán poshadtam lusta tókon,
szerettem mindent, ami ódon
szerettem mindent, ami új:
bús zene volt a lelkem,
éltem ütemét:
ha meghalok, az Isten
behunyja egy szemét".


A vers első pillantásra több, igen meglepő képet, kijelentést tartalmaz. A bevezetőben liliommal ölni tudó lányokat láthatunk, bár hangsúlyozva, hogy "csak" a lelket ölik. Ennek ellensúlyozására pedig a költő a saját kiválóságát próbálja hirdetni, egyre elképesztőbb léptékben, "mert a költők lelke e világnak kincse", amire rezonál a "ha meghalok, mégis / e világ lesz szegény", majd a gigantikussá váló "ha meghalok, mégis / tenger sűlyed el" hangzik el, amit az elképesztő és majdnem felülmúlhatatlan léptékű "ha meghalok, az Isten / behunyja egy szemét" zárja.

A liliom illatához, így a virághoz is a kábulat és a halál képe kapcsolódik. Az első versszakban a liliommal érkező "nagy sereg" lányokat látjuk, ahol a liliom az élet és halál feletti olyan léptékű rendelkező erőt jelenti, amely akár egyetlen, közönyösnek tűnő legyintésével elsöpörheti a hangya életű embert. A demoklészi "hajszálon" függő élet-, vagyis inkább: halálveszély ellen a költő azt próbálja bizonygatni, hogy ő értéket jelent a világnak.


Kik is ezek a "lányok" liliommal? Talán a párkák, görög moirák, az emberi sorsot szövő, fonó, végül elvágó primordiális, még az isteneken is túli minőségek, akiket, mivel az ősidőtlenségből erednek, így öregasszonyokként szoktak ábrázolni. Itt mégis, lányokkal találkozunk, így a halál feletti hatalmuk még felkavaróbb, döbbenetesebb - ők a halál angyalai, a legyőzhetetlen "sereg".

Munkácsy Mihály utolsó festménye, a "Virágok áldozata"

Mintha "csak" a lélek haláláról lenne szó, és a szöveg a depresszió áradására utalna. A komorságba zuhant lét viszont már nem élet, és az így eltöltött idő véglegesen elveszik a percnyi életidejű embertől, egyben a Mindenségtől. Tehát ez tetszhalál, ami azon órák-napok-hetek... végleges halála, mivel az élet és az Élet lehetőségéből örökre elvesztek.

A második versszakban a költő önértékének hangsúlyozására a sorsszabó "lányok" csak nevetnek, így a költő a gigászi hőstetteit említi fel, s hogy mekkora "király" volt, akinek mindezért csak jár a kegyelem, nem? Ezek a tettek azonban jelentéktelenek a "lányok" időtlen és mindenségbíró léptékéhez képest, amit a költő is felismer és már a legkisebbek (a matróz) legkisebbjének (siheder) látja magát, akiben mégis - bár nem ő kormányozta a hajót és nem is ő szabta meg az utat - a tenger (vagyis az élet és az Élet) megjelent.

Az utolsó versszakban ez, a mindenséggel való azonosulás teljesedik ki, amelynek kulcsa a "mindenség szerelme" - "Szerettem mindent". Amíg a második versszak hőstettei és a király mivolt az egyén akaratának, karakterének a világra való rányomata, addig most az ellentétes irányt, a szeretet által megnyitott lelket látjuk, amelyben megjelenhet a Mindenség, így kiterjedhet és azzal eggyé válhat.
Minden, "ami új" és minden, "ami ódon" szeretetével ez - előre és hátra - az idő végtelenjébe terjed ki, mindenre, ami már megvolt és arra is, bármi is legyen az, ami még meglehet. Kiterjed az Élet teljes tartományára, ha a sors "gonosz folyóként" árad, akkor úszni az árral, ha a Sors követhetetlenül, részegen táncol, követni a táncot, és lelassulni, ha az éppen tóvá lustul. A hangsúly itt is az áramlat követésén, így az áramlattal való eggyé váláson van.
A minden ódonságban ilyen "új" maga a költő élte üteme, lelke zenéje is.

A ballada címben szereplő "naivsága" így a mesterkéletlenséget, kendőzetlenséget, a halál jelenlétének elsöprő, elemi ereje előtt a lélek csupasz "mez"-telenségét, eredendő igaz mivoltának megjelenését jelentheti, a minden menekülő kimagyarázáson átlátó Szemek előtt.

A Mindenséget az Egyetlen Isten szeretetének kiáradása fogja össze "Világszövetként", s ha az, az Isteni szeretet és azon keresztül a Mindenség meg tud bennünk jelenni, a lelkünk kiterjedhet, így azzal Eggyé tudunk válni. Ez az Egyetlen érték, ami talán (talán!) még a halál angyalai, a sorsszabó moirák időtlen mindentbírása számára is jelenthet valamit - a vers sorai szerint.

Rubens: Az Igazság győzelme, avagy, A három Párka Marie de' Medici sorsát szövi

Odüsszeusz és társai megvakítják Polüfémoszt

(Paris, Bibliothèque Nationale, cabinet des Médailles)

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Odysseus_Polyphemos_Cdm_Paris_190.jpg

http://www.cndp.fr/archive-musagora/manuel/corriges/sq5/corperip.htm

Odüsszeusz és társai megvakítják Poszeidón fiát, Polüfémoszt (Πολύφημος - nevének jelentése: "sok hírű", így ilyen nevű argonautával is találkozhatunk), az egyszeműt küklopszot (a Κύκλωψ pedig szó szerint "kerek szemű").

Bár a tettet önvédelemből követik el, a képen a kígyó mégis, mintha a semmire tekintettel nem lévő ravaszságra utalna.
A kép alján a csoporttal szembe úszó hal pedig mintha Poszeidónnak - a tengerek istenének - a fia meggyilkolása miatt felébredő haragját és eljövendő bosszúját jelenítené meg: a volt vezér, Tróján győzedelmeskedő hős, később a társait elvesztve, magányba zárva hánykolódik, ahogy irányíthatatlannak tűnő sorsa áramlatai viszik újabb és újabb életveszélyes helyszínekre.
Mert, védtelen kis pontok vagyunk, ha az ostobaságunkra válaszul az istenek haragja ellenünk felébred.

If it is not Right, it has to be Left

Néztem a "12 majom" c. filmet, és a végén van egy groteszk jelenet: van az a nő, aki a jövőben a terrorista után kutat, és pont ő mellé ül a repülőn a terrorista - és a nő erre később sem jön rá.
Elkezdett az agyam azon járni, hogy "pont mellette ül", angolul "right next to her", azonban a férfi a nőnek nem a jobb, hanem a baloldalán volt. Na, persze, mert amit tesz, "that is not right, szóval nem ülhet jobbról...

És akkor a következő kifejezés jutott eszembe:

"If it is not Right, it has to be Left"

;)



Kanadai ismerősömmel véletlenül validáltatnom is sikerült, amikor az "If nothing goes right, go left" feliratot osztotta meg.